Hmmm... tudom, hogy ritkán írok, de a történések továbbra is csak gyorsulnak, gyarapodnak és én megpróbálom kihozni a dologból a legtöbbet. Az a sok munka lassan érik és úgy hiszem nem is rossz irányba. Mindenesetre a tegnapi nap olyan fordulatot hozott, hogy azóta a föld fölött járok :) Egy egy héttel korábbi mélyebb pont után sikerült úgy játszanom a színpadon a rám szánt 8 percet, hogy úgy hagytam el a helyszínt, hogy én tényleg mindent megtettem. Ha valaki más nyeri meg az idei Concerto Competition-t, akkor le a kalappal előtte, megérdemelte. Végül a 24 jelentkezőből a szűri engem talált érdemesnek arra, hogy a jövő tanévben szólót játszhassak a zenekarral... MOSOLY :)

 

Chestnut Street és ami nem bazseva

A hely, a ház, ami már inkább otthon, mint szállás. Újabb lakótársak a házban. Zenészek, vagy zenész rokonok. Szépen és talán nem is olyan lassan csapattá lettünk. Két fiú a koreai zongorista Yong Woong (ejtsd: Jong Vun) és Paetur a Feröer Szigetekről (Skócia és Izland közötti szigetcsoport, közigazgatásuilag Dániához tartozik), ő egy szintén onnan származó csellista leányzó vőlegénye. Ők laknak a ház első emeletén az egyik, mi lányok, Karin a bolíviai hegedűs és én, a másik oldalon. Most van igazán csak Jóbarátok hangulat. Van, hogy kínait rendelünk, ha nem akkor főzünk, vagy csak simán borozunk, vagy fogyasztjuk, ami épp előfordul a hűtőben és vagy megváltjuk az itteni zenei életet elméletben, vagy közös és saját anekdotákon szakadunk, sírunk, elvagyunk. :)
Összetartás és összedolgozás van. Közös ünneplések. Szünet lévén megvalósítottuk a régóta tervezett és áhított Koreai Spa-ba való "látogatást". Queens-ben egy megállóval a US Open helyszíne után, Ázsiai negyed van. Akár csak a manhattan-i sziget kínai negyedében, minden koreai vagy épp kínai betűkkel van kiírva. A metróállomástól ingyenes kisbusz visz a fürdőbe. A belépéskor mágneses karkötő, ami nyitja a szekrényt, a külön kis szekrényt a cipőnek, és az egész épület területén, amikor vásárolsz valamit, nem a féltett pénztárcából fizetsz, hanem csak odatartod a kis óraszerűt amit beolvasnak, majd amikor hazaindulsz fizeted ki a számlát. Több emeleten különböző medencék, éttermek, szaunák, bár, pihenő szoba, ahol az ebéd utáni elpilledés alvásba ment át. A tetőn pedig kültéri medence mindenféle hidromasszázs lehetőséggel. Hazafelé bevásároltunk az ázsiai boltban mindenféle finomságot, majd elmentünk egy olyan helyre enni, ahol amint leültünk öt másodperc nem telt el, mindenki előtt ott volt a zöld tea, a pohár víz, a zöldséges tál. A tányér előtt egy asztalba mélyített főzőedény az asztal peremén mindenkinek külön a tál alatti tűz szabályozója. A koncepció, hogy mindenki megfőzi a saját levesét, abból, amit használ az alapként kapott zöldségekből, ami mellé még rendelhetsz tengeri kütyüket, vagy husit. Az egyik fal mentén mindenféle szószok, amiből bármennyit, bármikor használhatsz. Óriási nap volt :) jó kedvvel, kényeztetéssel, pihenéssel, finom ételekkel.
Tegnap este a frissen beszerzett hozzávalókból sushi-t készítettünk otthon valami embertelen mennyiségben :)

Az utóbbi napokban azonban legtöbbet Valinál vagyok, mert lassan két hete, hogy először egyedül maradt a hat hónapos Simon Boldizsárral. Így itt vagyok, segítek, babázunk, régi magyar filmeket próbálunk megnézni, de ez általában minimum tíz részletben sikerül, én pedig "komolykodva" babyszittelek, amikor Vali tanít vagy dolgozik. Íme a kis mukik:

oh!!! éééés, végre sikerült a kulturálódásra is időt szentelni, eljutottam a MoMA-ba (Modern Művészetek Múzeuma), amire csak úgy mint a MET-re, erre sem elég pár látogatás, hogy igazán végig tudja nézni az ember, de célirányosan felmentem az 5. emeletre, ahol Picasso, van Gogh, Monet, Kandinszky és hasonló ínyencségekkel néztem szemtől szembe.

Színpadon

Tavaszi szünet - bár inkább nevezném téli szünet No.2-nek, még mindig havazik - első lehetőség egy kicsit megállni január 20. óta. A hátunk mögött rengeteg fellépés, órák, próbák tömkelege, kurzusok.

Az utolsó és igazán szívbe és emlékezete vésett pillanatokat mind nem is lehetne felsorolni. Két koncert, közvetlen a szünet előtt egymás utáni estéken, első a suli koncert termében, a második a Carnegie Hall Weill Recital Hall-jában.
Az egyetemen rendezett koncert leginkább azért emlékezetes, mert Nick jóvoltából a Cali Camerata kíséretével (a kamarazenekar, ami már tavaly is összeállt) Laurellel, egy másik csellista leányzóval, előadhattuk Vivaldi Kettősversenyét. A szólamok utolsó pultjaiban a Shanghai Quartet tagjai erősítettek. A próbák, az elmúlt időszak valami miatt izgulósan telt, még a főpróbán sem voltam meggyőződve arról, hogy felül tudok majd ezen emelkedni, avagy sem. Aztán valami történt, magunkra öltve a fekete estélyiruhákat, majd kilépve a színpadra valami megszállt mindkettőnket. Nyugodtak voltunk, koncentráltak és olyan párbeszéd történt köztünk Vivaldi zenéjén keresztül, ami addig egyszer sem. Megszületett az az atmoszféra, ami szerintem az egyik legnagyobb és legvalóbb történés, ami színpadon és azon túllépve a koncertteremben létrejöhet.

Másnap a Camerataval Tchaikowsky Vonósszerenádot játszottunk, valamint a nagyzenekarból kisebb kamara-összeállítások Kennel, a karmesterünkkel muzsikáltak.
A Weill Recital Hall a Carnegie Hall legkisebb terme, nincs 300 férőhelyes. Eredetileg a Carnegie Chamber Music Hall nevet viselte, ezzel is utalva a színpad nagyságára, ami valóban tökéletesen elég kisebb apparátusokra és a nem túl nagy nézőtérre, aminek kis befogadóképessége tökéletes, hogy igazi kamarazene koncert hangulat jöhessen létre.
Főpróbán Berio Folksongs:

Nagy élmény.. Hála érte!!

A mindennapok szeptember óta

Hát ha tavaly azt gondoltam, hogy mennyire elvagyok havazva, elképzelni sem tudtam volna, hogy azt az állapotot még mindig lehet fokozni.. most már képzelni sem nagyon kell, hanem "csak" csinálni és megpróbálni kihozni belőle a legjobbat.

Ismét két kamaracsoportom van - hivatalosan; gyakorlatilag még van plusz egy trió. A hangulat általában nagyon jó, de sajnos szembe kellett nézzek azzal a ténnyel, hogy bármennyire is lehetünk egyenként jó hangszeresek, a többség nem akar túllépni az iskola által szabott elvárásokon.. jó esetben annyit próbálunk, amennyivel még elfogadhatóan szól a produkciónk. De senki nem fektet bele többet, nem ismerik a partitúrát, nem másznak bele és emiatt szólhatunk tisztán meg ha kicsit jobban odafigyelünk akkor együtt, de hiányzik az egésznek az esszenciája: a lelke.. Nincs benne odaadás, igazi azonosulás, elhivatottság. Mindenki mással van elfoglalva. Volt pár próbálkozásom megmozgatni a többieket ebbe az irányba, de sikertelenül.. Ekkor éreztem, hogy ennyi, én többet magamból nem tudok beleadni, mások helyett pedig még annyit sem - kinőttem a suliba járást. Legalább is ezen a szinten. Nemkülönben ebbe bele lehet ám fáradni - és most nem a fizikai kimerültségre gondolok elsősorban. A Hálaadási hosszú hétvége kvázi megmentett, mert elutaztam, hogy még csak közel s legyek, a rokonokhoz Albanyba. És azóta ezeket a dolgokat kicsit letettem. Nincs más dolgom, mint elfogadni a tényállást, a lehetőségek korlátozottságát és megpróbálni magamból kihozni a legtöbbet és zsebre tenni mindazt, ami értékként megtanulható és elsajátítható - mert én nem a félévi vizsgákra készülök..
Nickkel jól megvagyunk, lelkesen adja át az ötleteit, nézeteit, gondolatait továbbra is. Egy kamarafellépés után kifejezetten ezért lépett oda hozzám, hogy nagyon örül, egyre több mindent lát és hall vissza, igazán nagyon boldog emiatt... én meg naná.. Úgy érzem jó döntés volt ez a plusz egy év itt, emiatt mindenképpen.

Szóval van három kamara, két zenekar, mostanában kisebb munkák - de ezekre is készülni kell - énekeseket kísérni a diplomájukon, kantáta apró apparátusra és hasonlók...  A jövőhét tele koncerttel, szám szerint néggyel, öt felállásban. Elég merész húzás volt mindent bevállalni.. de az ég vigyáz rám és mindig jön valami, amivel kicsit megtámogat, hogy ne daráljon be a rendszer. Tegnap érkeztem Baltimore-ba, itt leszek egy hétig egy könnyebb hakni miatt (mivel most Shanghaiék nincsenek az országban így hivatalosan csak a zenekari próbákról hiányzom, de Ken, a karmesterünk megértően elengedett). Egy hét, amíg gyakorolhatok meg talán kicsit többet alhatok az eddigiekhez képest, egyszóval itt a lehetőség egy kicsit felszívnom magam és készülni az utolsó három hét színes skálán mozgó megmérettetéseire.

Oh, arról még nem is írtam, hogy hova kötöztem. A tanítás kezdete előtt szeptemberben pár napot idegölő sikertelenséggel lógtam a telefonon, hátha valaki azt válaszolja végre, hogy igen még mindig szabad a hely... de sehol semmi. Majd egy bolíviai hegedűs lány hívott fel, hogy talált egy apartmant, ami közel van a sulihoz (buszmegállóig 1 perc séta se, majd busszal 12 perc alatt ott vagyok a mindennapok színterén), közel boltokhoz és egy gimnáziumhoz, ami miatt egy rendőrautó legalább egyszer húszpercenként körbejárja a környéket éjjel-nappal. Nagy konyha, két háló, fürdő,  lehet gyakorolni és ami a hab a tortán: olcsóbb, mint a tavalyi hely :) Azonnal költöztem!! Mindenki egyenlő, ha valami  nem tetszik meglehet mondani, nincsenek állatok bezárva és nincs néééni, aki szép csendesen kinyír lelkileg. Szóval béke van, persze nincs csillogó tisztaság, de Jóbarátok hangulat annál inkább, főleg mióta a tulaj adott egy kanapét a konyhánkba és amióta fölénk költözött Xinghao (ejtsd: Singhao) a kínai hegedűs, aki a saját portáján főzési lehetőség hiánya miatt sok időt tölt nálunk és gyakorol vagy kotyvaszt néha egészen ínycsiklandozó igazi kínai kaját (az anyukája szakács... ) vagy bonyolítja kis szíve rejtett vonzalmát egy koreai hegedűs lány iránt.. így a jóbarátok életünk néha ázsiai szappanná változik, de jó ez így :)

Három és fél hét .. ;)

    

Valami amerika tesó módra - első napok

10 nap, ennyink volt. Őrületes tempó illetve rengeteg látni és befogadni való volt ebben a pár napban.
Anna és John vendégszeretete rengeteg segítséget nyújtott. A 10 napból azt hiszem egyetlenegyet sem  töltöttünk semmittevéssel. 
Az első nap a hosszú utazás után bár csak dél körül kezdődött, de banki teendőim és a NYCity pass megvétele után Anna elvitt minket Hobokenbe, ami a Hudson River nyugati partján fekszik, a város egy magasabb pontjára, ahonnan Ági és Tomi először láthatták a New Yorkot élőben, valós méreteiben szemben a folyó túlpartján. Akkor tudtuk meg, hogy Hoboken kicsit olyan, mint Brooklyn. Ha nem is igazi kerülete New Yorknak, rengeteg a nagyvárosban dolgozó ember, aki mikor családossá válik ideköltözik ki, mert mégiscsak nyugodtabb és a közlekedés egyszerű, vasúton pár perc alatt bent vannak manhattan szívében. Nem mellesleg Hoboken híres az ott született Frank Sinatraról és az első amerikai baseball meccs helyszínéről - persze az utóbbi a mai napig is véresen komolyan vitatott kérdés.. :)

Vasárnap, a második nap bementünk New York-ba és körbenéztünk pár helyen, elmentünk a Times Squarre, A Rockefeller Centerhez, a St. Patrick Katedrálisba, majd délnek vettük az irányt és tettünk egy kört a village-ben. Manhattan lakóinak sokszínű énjeik leginkább itt, a régi bohém negyedben láthatóak egymás mellett, mint egy impresszionista festményen az ezer és ezer színárnyalat, így olvad eggyé és teszi sajátságossá greenwich village képét és benyomását. Itt fordultunk sokszor egy.egy fazon után, akár férfi, akár nő, de volt olyan, aki esetében ezt eldönteni sem bírtuk, és vontuk le a konklúziót: itt aztán bármit bármikor magadra ölthetsz ruha gyanánt, senki nem néz hülyének. Elfogadnak. 
Felkerestük a bizonyos kereszteződést a Grove és Bedford street találkozásánál, ahol áll a ház, amit a jóbarátokból ismerhetünk, mint a lányok lakását. A Washongton Square Park felé belefutottunk egy fekete zenészbanda előadásába, akik swingeltek, jazzeltek meg bluest énekeltek 4-en egy szál bőgővel. Kis ízelítő abból, ami később a parkban fogadott minket. Ott minden 10 méteren valami más szólt vagy más kápráztatta a szemeket. Valaki stand up comedy-vel kalapozott, voltak, akik jazzt muzsikáltak, láttunk hippiket gitározni egy az egyben olyan szerelésben, mintha hirtelen a Hair idejében lennénk, firzbivel és kis babzsáklabdával zsonglőrködőket. Óriási hangulat van ott :). 

Késő délután még délebbre mentünk, a kereskedelmi központba. Megnéztük az emlékművet, amit az ikertornyok helyén emeltek - bár ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Az elbarikádozott területet hosszasan végigjáratják kívül, ahol többször is megvizsgálják a beléptető kártyát, amit a Memorial "boltban" lehet kérni. (Most már csak lehetett, szeptember óta csak online lehet igényelni és úgy bejutni..-ezt sem értem.) A hosszas körbejáratás közben pedig átvilágítanak mindent és mindenkit. Az emlékmű egyébként szép és megdöbbentő. Nagyon megdöbbentő .. akár csak bele gondolni is.. Ha jól tudom a két vízesés konkrétan a két épület eredeti helyén áll, rajta körben a nevek, este pedig gyönyörűen van kivilágítva.  
Lehetnek itt Memorial boltok meg majd múzeum és hasonlók, nekem ami a legközelebb hozza azokat a napokat 2001-ből, a St. Paul's Chapel. Ez a kis kápolna alig 100 méterre áll a tragédia helyszínétől és semmi baja nem lett, sőt ez a hely volt az egyik mentő hadiszállás azokban a napokban, hetekben. A tűzoltók és önkéntesek idejöttek pihenni, enni, aludni, imádkozni. Vannak képek és egy-egy leírás, de van itt tűzoltóruha, a cetlik, rengeteg, amiken emberek eltűnt családtagjaikat keresik, gyerek rajzok és üzenetek a Világ minden tájáról, rózsafüzérek és egy kisebb ágy, ami csak egy az akkori sokból a megfáradt mentők, segédkezők számára .. Szóval ez, inkább ez az, ami áthatja az embert annyira, hogy nem tud hangosan és türelmetlenül szólni a másikra egy darabig.. 

   

minden rendben

Szerdán, mikor visszaérkeztünk az egyre jobban kihűlő lakásba és az egyre nehezebben viselhető gyertyavilágos félhomályba, a felettünk lakó szomszéd Chris azzal a hírrel fogadott minket, hogy a szolgáltató azt találta mondani pár órával korábban, hogy hétfőig, tehát egészen november 5-ig nem lesz áramunk..

Kisebb kétségbeesés, mert már csak a gondolata a hideg lakásnak és a világítás nélküliség tél felé haladva mégsem olyan vidám és könnyen viselhető dolog. Nekiláttunk főzni aznap estére, addig is melegítjük a konyhát, mikor mint derült égből a villámcsapás, a villanyok felgyulladtak, a hűtő ismét elkezdett teljes erejével üzemelni és búúúúgni- örömtánc!!!! Azóta minden maradt, nem csak futó lélekmelegítő volt!! És hallva a körülöttünk lévő ismerősöktől az ottani állapotokat, nagy szerencsénk van, mert sok helyen még mindig nincs semmi, se áram, se fűtés..

Az egyetem hétfőn indul újra, a hétvégi koncertek a töröltek között. Ez a kényszerpihenő ilyen körülményekkel ,mint ami szerda este óta van őszintén igazán jólesik. Végre van idő aludni, hatalmasakat sétálni, gyakorolni, olvasni, blogolni :) mindezt olyan társasággal fűszerezve, amit Bogi itt maradása jelent :)

Ölelés mindenkinek!!

Gyors update

csak hogy mindenki megnyugodjon. Minden rendben van, Sandy pusztítása nálunk nem volt olyan durva, amilyen képeket láthattok, vagy híreket hallhattok otthon. Magasabban vagyunk, mint a nagyváros és new jersey azon része, ahol házakat sodort el az ár. Itt volt kegyetlen széllökés, erősebb eső és a legrosszabb, ami ért minket és még mindig tart, hogy nincs áramunk már két éjszakája és második napja. A környéken szerencsétlen fák gyökerestül kicsavarva, vagy derekuknál kettétörve fekszenek az utakon. Tegnap óta szélcsend van, takarítják a törmelékeket. A sulit bezárták hétfőn és azóta is szünetelünk.

A viharos estét átvészelni segített az, hogy itt van Bogi, aki Sandy miatt itt ragadt velem. A másik, hogy miután elment a világításunk és aludni próbáltunk -a hurrikán ekkor tetőzhetett nálunk-, a konyhában maradt Xinghao, az egyik új kínai hegedűs srác, aki épp egy hete költözött a felettünk lévő lakásba, és este 11-től hajnali 2.30-ig gyakorolt. Sokkal kellemesebb és nyugtatóbb volt őt hallgatni, mint a ház falán a deszkákat rezegtető erős szél süvítését.

Szóval így vagyunk, suli és áram nélkül, gyakorolunk, este sert bontunk, főzünk, gyertyát gyújtunk. Amíg áram nincs, addig internetünk sem lesz (mert router-ünk van).

Jelenleg egy sushi bárba jöttünk, mert a többi helyet, ahova igyekeztünk, hogy telefonokat töltsünk és életjelet adjunk, tele van... a starbucks-ban hosszú sor, mindenki laptoppal, mindenki hasonló szándékkal érkezett... így lett a jelenlegi hely, amit annyira nem is bánok. 

Viszont, ami tuti, hogy amint visszatér az internet a házba írok, hogy milyen is volt a 10 napos tesós amerika, meg arról, hogy hogyan és hova költöztem szeptemberben, no meg a mindennapokról!!!

Köszönet mindenkinek a gondolatokért, amik az elmúlt pár napban (is) érkeztek. Minden rendben!!
Remélem hamarosan jelentkezem több mindennel !!!!!!!!!

:)