enjoy!

Annak a bizonyos szombati (09.17.) koncertnek egy részlete, amin Nick (is) játszik. Még jó, hogy nem lyukasztja ki a vibrátójával a fogólapot.. :) Hozzá járok :)

Továbbá ez olvasható a youtube oldal tetején : 'Ez egy nem listázott videó. Csak a linkkel rendelkező felhasználók nézhetik meg.' Szóval sulin keresztül kaptam meg, így csak az Url-t sikerült megadnom, a beágyazás nem sikerült. (Jelöld ki - másolás - beillesztés.)


És éljen pár hónappal később sikerült a beágyazás :) (december 16.)

Brahms Op. 8, H-dúr zongoratriójának első tétele :

http://youtu.be/CWyWM_V69rE

NYC tour

A tervek között amúgy is az szerepel, hogy minél több időt szeretnék tölteni - persze a megfelelő gyakorlás teljesítése után!! ;) - New Yorkban, de ezt néha a "természet" is megköveteli és tálcán kínálja a lehetőséget: a teljes szabadnapot, magam mögött tudva az a heti csellóórát, a zenekari és esedékes kamarapróbák messze elkerülik a kiszemelt napot, az idő meleg, tiszta nyár. És hogy a harmónia teljes legyen, gyakorlásról szó sem lehet, mert muszáj pihentetni a valamitől mindig kellemetlen állapotban lévő ujjaimat. Amióta itt vagyok volt körömágygyulladás, aztán a hirtelen megnövekedett óraszámtól amit a csellómmal közösen töltök, eszméletlen bőrkeményedés, ami alatt az ujjam többi része több napon keresztül irgalmatlanul ég, majd miután ebből lejjebb vett a másfél nap kihagyásnak köszönhetően, a keményedések repedni kezdtek és a középső ujjamon konkrétan lyuk keletkezett, hol máshol, mint azon a ponton, ahol a húrral érintkezik a bőrfelület, így ismét fel-felszisszenő voltam, ha játszottunk bármit is..

Így esett meg, hogy gyönyörű idő lévén napok óta, egy csütörtökön fogtam magam és felkerekedtem, hogy bevetem magam a Central Parkba és ott töltöm az egész napot. A tervem makulátlan volt, teljes lazasággal eligazodtam a már ismert környéken, a buszpályaudvaron és a ragyogó napsütésben bandukoltam fölfelé a kiszemelt úticél felé, majd mikor odaértem még bicikliztem is - bár ez annyira nem előnyös, mert sok útra nem mehetsz vele, és ha még látni is szeretnél valamit, amit a parkban meg kell nézni, akkor az egy óra messze nem elég.., más oldalról viszont hangulatos. No de az éden sem tarthat sokáig, amint az egy órás körbetekerésről visszaértem a bringaállomásra, kimelegedve jegeskávét vettem és abban a szent pillanatban az ég irgalmatlanul leszakadt. Nálam ugye nyár, jó idő és naiv jóhiszeműségem lévén esernyő persze nem volt.. Némi védelmet egy hatalmas terebélyes fa adott, ahonnan ezt sikerült készíteni :
Balfékségem határtalan volt aznap.. még az első lépések között tolom a bringát a gyalogosoknak szánt részen, amikor a kezemben lévő könyvvel a szemöldököm irányába kaptam, de végül a szememet sikerült eltalálni és ezzel az egyik kontaktlencsémet szerencsésen likvidálni. Egy néni akit megszólítottam segítségért persze nem beszélt angolul, erre én rossz térlátással nekiálltam activityzni vele, hátha rájön, hogy igazából egy tükörre volna nagyon szükségem, mert ha ez így marad, akkor mehetek haza.. A lánya pár perccel később ott termett és fordított, s szerencsére minden rendelkezésre állt és megtaláltam a látófelülettől igencsak eltávolodott lencsét.
Aztán ugye leszakadt az ég, majd mikor teljesen csillapodni látszott és a nap is előbújt, gondoltam adok még egy esélyt ennek a Central parkos akciómnak, de valami rendezvény miatt egyre több utat kerítettek el, vagy zártak le, így a park egyre kevésbé tűnt bejárhatónak, és mikor már több rendőrrel találkoztam, mint mezei járókelővel, akkor adtam fel és terveztem újra.

Közben hol esett az eső, hol sütött a nap, szerintem az ég se tudta, hogy mit csináljon, ezzel abszolút kényelmes városlátogatást szerezve nekem.. Nekiindultam és a Central Park nyugati oldalán fekvő Upper West Side-nak és tettem egy nagy kört. Elmentem a 19. század végén épült a Dakota bérpalota mellett, ami előtt két biztonsági őr áll, hatalmas kapuja két oldalán pedig két-két lámpás égő lánggal világít. Ez ma a város egyik legelőkelőbbnek számító lakóhelye. Anno itt lakott többek között Judy Garland, Leonard Bernstein, John Lennon, kinek felesége, Yoko a mai napig is itt él. Yoko férje halála után őrá emlékezvén rendbe rakatott egy könnycsepp alakú kisebb területet a Central Parkban, ez a Strawberry Field, mire a Dakota épülete pont ránéz.












A Hudson-folyó mellett lévő Riverside park és környékén lévő homokkőház épületek sora olyan kis kedves része a városnak, és ismét ' mintha egy filmben sétálnék' érzésem volt. :)

Az időjárás délután döntötte el, hogy akkor most elhozza az ősz előszelét és az eső maradt, amihez csatlakozott a csípős szél és a napok óta tomboló nyári időjárásból hűvös szeptember lett több napra. Ha nagyon szakadt kávézóba ültem, ha kicsit megnyugodott még mentem, mert hívott a város. Így kerültem egyik pillanatról a másikra szemtől szembe a Julliard Schoollal. Ami mellett rögtön ott a Lincoln Center. Itt van a Metropolitan Opera House (szemben), a NY State Theater (balra) és az Avery Fisher Hall (jobbra), ami a New York-i Filharmónikusok otthona.





L.Bernstein West Side Story-ja még az építkezés előtti terület akkori szegényes utcáiban játszódik. Később a zeneszerzőnek nagy szerepe volt e zenei központ létrehozásában. A "Met" ablakain keresztül, még a fényképen is valamennyire, látszik két oldalt Chagall két freskója. A tér közepén állva arra gondoltam: egyszer, talán egyszer majd sikerül bejutni oda és megnézni egy előadást... Bár minden kívánság így válna valóra.. Másnap a suliban a hirdetőn kifüggesztve egy papír : "ingyenes jegyek kosztümös főpróbára, Verdi - Nabucco".. :) egy hét nem telt el és ott ültem a híres operaház karzatán.. és mosolyogtam, mint egy gyerek.
De erről szóljon egy másik bejegyzés. Bármennyire is úgy tűnik, hogy főállású turista vagyok, iskolai kötelezettségek holnap (is!!) hajnali muzsikálásra szólítanak.Kamaraóránk lesz, ahol nem csak testben, de fejben is ott kéne lenni.. és hol van még az azt követő sűrű menet..

Tsók :)

Photos - School

Ím az ígért képek. A zenede:

















A koncertterem :
















És pár "házi kedvenc" , akik néha-néha előbukkannak (ott hátul látni őket. Ketten vannak.) :

Azóta..

A csodálatos "konferencia" napján ismertem meg a zenész társaság magját, akik ismerték elődeimet, a korábbi magyar tanulókat. Büszkén és kacéran hajtogatják azokat a szavakat, amiket eddig megtanultak a nyelvünkön. Kedvencük mi
más lenne, ha nem a puszi.. Hihetetlen kedvesek, sms-t küldenek, hogy este mozgolódás van és ez vagy az szívesen felvesz kocsival.. A törzshelyre, ami "közel" van az egyetemhez, kb. 5 perc kocsival, gyalog ezt megtenni nem épp egy használható opció, mert azért ez távolság, nincs végig járda, buszmegálló közel s távol sem látszott, így marad az itteni stíl, kocsiba pattanunk, mindenki visz valakit akinek nincs autója és megyünk. Ugyanez hazafelé. (Kétszer buszoztam eddig haza..)
Borravaló a helytől függően 10-20% között.. A sör pici és valóban gyenge.. Ők pedig aranyosak, befogadóak, és nagyon segítő készek.
Itt nem szokás puszit adni. A koncert végén viszont állva tapsolás van és a gratuláló kézfogás mellé ölelés is jár. A 'how are You' , 'how You doing' és a 'what's up' pedig gyakran csak afféle köszönést helyettesítők. Néha hülyének néznek, ha válaszolsz, néha meg épp azért, mert nem - nem tudni mindig, hogy az ember valóban érdeklődik, vagy ez az 'észrevettem, hogy itt vagy' szemkontaktust kiegészítő hangeffekt.

Talán nem is én lennék : még a második héten afférom akadt az itthoni bejárati ajtóval. Susan nem volt itt, de még csak a közelben sem, felment massachusetts államba 6 napra (kb. 4-5 óra kocsival). Szóval, hogy egészen pontos legyek, az ajtókon ilyen "gombkilincs" van, amit forgatni kell, ha működteted. Nos hát én eltörhettem benne valamit, olyan állapotában, hogy meg nem mozdult többet ez a kilincs, a zár nyelve pedig kint volt és még kézzel sem tudtam visszatolni az ajtóba, így szó szerint még csak becsukni sem tudtam az ajtót, nemhogy bezárni. A kutyasétáltató fiú halottnak tekintette, mire én elkezdtem telefonálni. Susant legalább 30-szor felhívtam, de válasz nem volt. Mindenki, aki hivatott lett volna közbenjárni, mint közelebbi rokona vagy ismerőse a ház tulajának egyszerűen elérhetetlen volt. Felhívtam Kimet, aki átjött Raffával, a mexikói hegedűsünkkel, meg pár sörrel és egy doboznyi szerszámmal. Neki estek a zárnak, de 20 perc tanakodás és próbálkozás után sem sikerült rájönni, hogy mi történhetett vele és mi lehetne esetleg a megoldás. Így az ajtó maradt becsukhatatlan, de ők legalább itt maradtak kb 1-ig, én később még égettem a villanyt. Az ajtóra ,szó szerint, egy dobozba pakolt könyv kupacot toltam, hogy legalább a látszat olyan legyen, mintha.. Másnap felmentősereg érkezett, egy magyar csellista leányzó, Ági,- MSU-s elődöm, aki most doktorál egy NY állambeli egyetemen, de a közelben lakik hétvégente a mecénás néniénél, az '56-ban emigrált Júliánál,- illetve ennek a bizonyos Júliának a házkörül mindent rendberakó embere személyében. A bácsi végleg halottnak nyilvánította a kilincset, így a megoldás a zárcserére korlátozódott. Jól néztem ki, 10 nap sem telt el itt tartózkodásom óta és én, amint a nénim kitette a lábát, lecseréltem a zárat :):).

Szombaton zongorás trió-koncertet hallgattunk a suliban. Nicket az első, 4évvel ezelőtti, alkalom óta először hallottam újra csellózni. Gyönyörű és nagy hangja van, közben pedig játszik a színekkel- nagyon tetszik. Pluszban még annyi, hogy olyan, mint egy energiabomba. Ma volt a harmadik órám vele. Bemegyek, ő csak a monitort nézve villámkezű Joeként kreál valami levelet, baseball sapka-rövidgatya-póló-sportciőben, rágózva -csak nem ámérikában vagyok??- és már pördül is felém a forgós irodaszéken és 1 mondat/másodperc sebességgel kezd beszélni. Na, kb ilyen lendülettel és lazasággal csellózik.. eszméletlen figura, és rengeteg jó ötletet, trükköt mutat, segít a legegyszerűbb, legkönnyedebb mégis a legjobbat profitáló utat megtalálni. Inspiráló nagyon.

back to school - első napok

Több, mint öt órán keresztül beszéltek sok fontos, kevésbé lényeges és néha igencsak megmosolyogtató, már nevetséges dologról ezen a bizonyos student orientation szeánszon. Vízum, tárgyfelvétel, suli internetes rendszerének használata, biztosítás, utazás, egyetem nyújtotta lehetőségek és hasonlók. A fejesek beszédeit a mikrofonnal felszerelt állvány mögül, a háttérben kivetítőkkel 10 személyes körasztaloknál ülve hallgattuk,- mindenki dideregve a most már hivatalosan is gyűlöletem tárgyává vált légkondi miatt,- svédasztalos reggeli és ebéd keretébe foglalva. Amikor már sok volt, az amúgy tényleg fontos információkat közlő agymosás, akkor valami olyasmi következett, amin azóta is derülök, ha eszembe jut. Az egyik nő halál komolyan, a háttérben kivetítve az általa vélt fontosabb gondolatokkal, arról tartott előadást, hogy 'milyenek is az amerikai emberek'. ... Például, hogy az idő pénz. "Ezen elmélet alapján, ha nálunk valamit például délután 5 órára meg kell csinálni, akkor annak készen kell lennie pontban az elvárt időpontra. Többször előfordulhat, hogy bejön valaki csacsogni és ezzel hátráltat. Ilyenkor ezt az embert azonnal el kell távolítani. Vannak olyan országok, ahol az emberi kapcsolatok fontosabbak a munkánál és inkább azt tolják későbbre, ezzel nem teljesítve annak elkészülési pontosságát. Az amerikaiak ezt nem csinálják." Vagy: "Nálunk két ember beszélgetése, olyan, mint egy ping-pong mérkőzés, egyszer az egyik beszél, majd a másik (nem mondod, komolyan!?!?). Ha egy harmadik közben odaérkezik elég ronda dolog közbe szólni. (???) Itt én már fogom vissza a mosolygásra késztetett arcom :). Majd, ami vitte a pálmát, hogy "az amerikaiaknál igazi, mély baráti kapcsolatok nemigen, vagy ha mégis, akkor az csak nagyon hosszú közös múlt, minimum tíz évnyi ismeretség után alakulnak ki. Így senki ne csodálkozzon, hogy nem talál majd olyan barát alapanyagot ebből a nemzetből, mint amit esetleg otthon megszokott." Az asztalunknál csak ülünk és a könnyesre röhögést egy-egy összekacsintó mosolyba rejtve jót mulatunk ezen az egészen. Mert lehet, hogy tényleg ilyen az amerikai népnek a túlnyomó része, de miért kell erről még előadást is tartani? Mintha a szociális, érzelmi retardáltságukat mutatta volna be.. És elég kemény általánosítás ez így..
Mint a mérgezett egér menekültem a hibernálásra előkészített kb. 50 fős csapatból erről az eszméletlen fejtágításról.

Egy bolíviai hegedűs lány, Karin hívott fel még az ezt megelőző napon és felajánlotta, hogy körbevisz az egyetemen, a campuson. Majd erről is készítek képeket. Hangulatos és inspiráló. Még tavasszal Dalmával találkoztam az Asztóriánál lévő ELTE épületek valamelyikénél, s ekkor egy olyan egyetemi hétköznapba csöppentem bele, amiben nekem soha nem volt lehetőségem élni. Ahol a diákok járnak egyik épületből a másikba, beülnek a kávézóba, vagy ki a padokra, diák napokkor bárpult és pizza szeletes bódék jelennek meg az udvaron. Hiányoltam, hogy ez nekünk kimarad. És most itt van!! :) Az itteni Campus nagy, de bejárható. A zenei tanszék rögtön a főbejáratnál van, utána egy koncertterem, aminek a befogadó képessége bár nem a legnagyobb (mindössze 500 fő), de NY közelsége miatt nagy nevek is szerepelnek a koncertműsoron és mi diákok ingyen kapunk jegyet. Majd sok-sok épület más tanszékek számára, könyvtár reggel 8-tól este 10-ig tartó szolgálattal telis-tele CD-vel, kávézók, büfék, ebédlő, egy igazi amerikai stílusú diner. Az egyik büfében olyan akció van, hogy 2 dollár 50 centért veszel egy műanyag fél literes, zárható kávés poharat, ami egész tanévben a tiéd és abban a kávézóban onnantól kezdve az 1, 75 dolláros 3 deci kávé helyett 1 dollárért töltheted fel a saját bejáratú bödönt. Van bolt mindenféle MSU (Montcail State University) logóval ellátott cikkel, kezdve a pólóktól a kávés/teás termoszokig, mindenféle használt és új tankkönyvvel, Sport centrum, ahol mindenféle csoportos óra, a gépek, az úszómedence a diákkal ingyen használható. Tundey pedig vigyorog, mert óriási a lehetőségek tárháza, és a zenei tanszéknek erről az oldaláról még nem is meséltem.

Kedden kezdődött a tanév, azóta folyamatban tisztul ki a kép a tanszéken belüli életről. Egy főtárgy-, egy kamaraóra egy héten. Zenekar kétszer egy japán, egész jónak ígérkező karmesterrel. Hetente egy vonós ún. praktikum péntekenként. Ez amolyan keveréke a kurzusnak és a színpadon való játék gyakorlásának. Mert kb. 20 percet kap az aktuális jelentkező, amibe nem fér bele egy komplett óra, de mégis kapsz visszajelzést a játékodról, egy-két gondolatot, ötletet. Ezeken tanítanak az itteni tanárok, illetve olyan vendégek, mint például a New York-i Filharmonikusok koncertmestere... Kis kamarazenekar, amire jelentkezni lehet. Valószínű vetésforgó szisztéma szerint leszünk mi, érdeklődő csellisták beosztva, mert 14-en vagyunk, arra a kettő, esetleg három helyre. Ennek a kis létszámú együttesnek az a koncepciója, hogy karmester nélkül, de minden hangszerből egy-egy tanár is velünk játszik, de hátsó pultokban ülve. Pedagógiai szempontból a lényeg, hogy ők ilyenkor nem mint tanár vannak jelen, hanem mint tapasztalt kamarazenész partnerek, ezzel gondolkodásra inspirálva minket. Mert inkább szól ez a kommunikációról - a zenei megoldások megkeresése, illetve ezek közös hullámhosszra való emelése, kimunkálása. Tetszenek ezek a dolgok.

Gyakorlási lehetőség viszonylag van. Sok a terem, sok a diák is - de nem vészes, eddig mindig sikerült termet szerezni. Van külön csellótároló szoba, ahova csak nekünk van kulcsunk.
Zenekari beosztás a keddi meghallgatás alapján lett kiírva. Rég játszottam idegenek előtt és szegény csellóm is nehezen viseli ezt a párás, bent mégis szárazra fagyasztott levegőt és ezek folytonos váltakozását, így én sem a legnagyobb kényelemben, "kellemesen" remegve, izgulva játszottam. A karmesternek, mint ez egy mai beszélgetésből kiderült, tetszik a játékom, így a Ravel Lúdanyó meséiben szólamot vezetek és játszom azt a pár szóló állást :). A bácsinak volt egy olyan ötlete, hogy akit érdekel egy kicsit zenetörténeti, -elméleti szempontból a Brahms I. szimfónia jobban, azok iratkozzanak föl és keresünk egy közös időpontot, akár pizzát rendelve, és belevetjük magunkat. :)

Nick!! - love is in the air - , nem, csak viccelek!!! Ma volt vele az első órám. Kikérdezett, hogy miket játszottam, miket szeretnék, mik azok, amiket mindenképp hozzá kell tanulni a már meglévő repertoárhoz. A konklúziója az lett a beszélgetésnek, hogy minél több anyagot végezni, első sorban szonátákat, mert azok szégyen, de nagyon kimaradtak az életemből. Eddig!! Aztán csellóztam neki, ő pedig olyan gyengéimre, illetve kényelemből lefaragott hiányosságaimra mutatott rá, hogy örülök, hogy ismét tanár van a közelben :) és ráadásul ilyen!!! Judith nagy aduász volt a tanulmányaim során, folyamatosan élesztette bennem az igényt a különböző színek keresése, és az azokkal való játék iránt, annyiszor emlegette; hát nem ezt a kulcsszót hallom az újdonsült tanáromtól? Hatalmas mosoly a lélekben!!! Éljen!!!
Nem sokkal az órám után volt a kamarazenei csoportok beosztására kiírt meghallgatás. Teljesen másképp játszottam, mint pár nappal korábban a zenekari stimmeket és egy Bach tételt.

Az első pár nap elteltével úgy érzem jó lesz ez, jót fog tenni, mindenképp. Sok mindenbe lehet kapaszkodni, rengeteg lehetőség kínálkozik belemászni a dolgokba. Jó újra egyetemistának lenni!! :)

1st round in New York city :)

Végre sikerült. A buszközlekedés kikristályosodott, vettem egy nagy levegőt és elindultam. Kb. 30 perc az út és a Times Squertől fél utcányira van végállomás. Életemben nem láttam még ennyi embert, ekkora embermiliőt egy helyen!!!! Őrületes!!!! Bejártam a Times Squert és egy kicsit a környékét, a Theater Districtet. Egyszerre van jelen a régmúlt idők Broadway szelleme a régi színház épületek képében és működésében, illetve a modern kor, annak fényújságjaival, hirdetéseivel, mint egy félelmetes, gigantikus, csillogó fényshow. Az utcákat járva látni olyan régi épületeket, mint a Lyceum Theater, ami NY legrégebb óta működő színháza (1903-ban épült), a New Amsterdam Theater, amit mikor megnyílt NY legpompásabb színházának tartották. Tulajdonosa évekig Florenz Ziegfeld volt ( Funny girl!). A Paramount Building, ahol anno hosszú sorban vártak az emberek, hogy hallhassák Frank Sinatrát. A tér nevét a New York Times 25 emeletes tornyáról kapta. (Az újság azóta már nem ott állomásozik.)















Times Square és a Paramount Building

Tovább ballagtam és a Bryant Parkban hűsöltem ezernyi ebédszünetre kiszabadult, vagy épp szabadságoló amerikaival egyetemben. Meglepően nagy százalékuk könyvet olvasott!! Jegeskávé a kezemben, körülöttem felhőkarcolók, mellettünk a Rockefeller Centerként ismert épületkomplexum, illetve közvetlen a park mellett a csodálatos NY Public Library. A könyvtár egy víztározó helyére épült és 1911-ben nyitotta meg kapuit. Gyönyörű folyosói és előtere van. A hatalmas olvasóterme két háztömbnyi területet foglal el, s alatta, illetve a mellette fekvő Bryant Park alatti raktárban, 140 km hosszú polcrendszer húzódik, több, mint 7 millió könyvvel. A könyvtár kézirat gyűjteménye megtekintésével, ami nem is olyan nagy, két részből álló teremben van, bőven töltöttem kb. másfél órát, mert csak ámultam és bámultam, vagy visszamentem és újra megnéztem olyanokat, mint Thomas Jefferson által írt Függetlenségi Nyilatkozatot, Beethoven op.73 triójának részletét, Shakespeare Lear királyának 1608-as kiadását, Keats szerelmes levelét, Virginia Woolf naplóját, Hemingway első beszédvázlatát a Nobel-díj átadásra, Bob Dylan által javított és új ötletekkel tűzdelt dalszövegét és hasonlókat. Félelmetes volt!! Hátborzongató!! Mintha templomban lettem volna!










Bryant park és a Rockefeller C. és a New York Public Library














L. Van Betthoven és E. Hemingway keze nyoma





Célba vettem a Carnegie Hallt, de amikor odaértem... hát épp felújítanak, illetve annyi, hogy az 56. utca és a 7. sugárút sarkán áll egy hatalmas téglából és terrakottából készült épület, amin körbe csekély számú, koncertre invitáló reklám tudatja az utca idegen emberével, hogy igen, itt van AZ a terem, amiről a hozzáértők és szakmabeliek ódákat zengenek... Bár abban nem kételkedem, hogy az év során még fogok ott járni és belülről is megleshetem és hallgathatom hírhedtségének okát :). De addig is: 1891-ben nyílt meg, Andrew Carnegie milliomos finanszírozásával. A nyitó hangversenyen Csajkovszkij volt a vendégkarmester. Isaac Stern vezette azt a mozgalmat az '50-es évek végén, amely végül elérte célját és megakadályozta, hogy az épületből irodaház legyen, majd később, 1964-ben védetté nyilvánították. És már nem is voltam messze, így tettem pár lépést a Central Parkban, de tényleg csak minimálisan. Majd vissza a Times Squarre, ahol már kezdett alkonyodni és a fényparádé sokkal jobban megmutatta magát.
New York építkezése olyan, mintha az ott lakók "alteregója" lenne. Van köztük kicsi, nagy, világos, sötét, igazából mindenféle színű, idős és kihívóan fiatal, új vagy régi értékeket sugalló ,esetleg nagyképű. És ahogy az a több, mint 8 millió lélek él egymás mellett zsúfoltan, ezek az épületek is közvetlen egymás mellett állnak, fáradnak, tornyosulnak.
Hazaútról csak annyit, hogy az út egy pillanatra úgy kanyarodik, hogy még rálátni a teljes világításba öltözött Manhattanre. Az emberek és a nagydarab, dörmögő fekete vezetőbácsi is mind segítőkészek, ha kérdésed van. Csak első ajtó van, leszálláskor mindenki elbúcsúzik valamilyen formában a sofőrtől és megköszöni az utat. Csak azt a fránya légkondit ne találták volna ki valaha.. Jó kis nap volt.. és a fenébe is jó ezeket a dolgokat látni, érezni, benne élni egy kicsit.