Utolsó bejegyzés az óceánon túlról 2011-ben

Valóban az utolsó pillanatban, mert már a géphez vezető kapu előtt ülök. Még van egy szűk órám... és befejezni már csak otthonról fogom, úgy érzem.

Furcsa dolog ez az utazás, az ember mindig búcsúzik, még ha csak két és fél hétről is van szó. Ilyenkor számot vet. Érdemes volt? Láttál, forgolódtál, tapasztaltál? Megtetted a tőled telhető legtöbbet?? Tegnap ezek a gondolatok cikáztak a fejemben a buszon New York felé. Azt hiszem nyugodt a lelkiismeretem. Rengeteget muzsikáltunk össze a két kezünkkel, sok mindent megtéve és hozzáadva a sikeres eredményért. Persze mindig lehetne jobb.. ez törvény, de inkább része az útnak, mint kudarc. És ha így állok hozzá inkább vagyok inspirált, mint sem letört. Voltak mély pontok, voltak felemelő pillanatok, fáradtság, és/vagy az abból fakadó "megőrülések", amik nyilván a könnyes röhögésig fajultak. Sok mindenre -zenei megoldások, gyakorlás...- az utolsó pár hétben, sőt, komolyan az utolsó hétben jöttem rá, s verhetném a fejem a falba, hogy ez miért nem jutott hamarabb az eszembe, vagy, hogy hogy is csinálhattam eddig másképp, de majd januárban. Úton vagyok!! És talán még a korábbinál is jobban örülök és becsülöm a kezeket és személyiségeket, akik tanítanak.

Párszor eltűntem a hétköznapi forgatagból a városba. Valahogy mindig egyszemélyesre sikeredett, amit néha kicsit talán bántam, de a legtöbbször emiatt lett az összes ilyen napom töltekező, nyugodt, abszolúte személyre szabott. Amikor eljutottam a Brooklyn hídhoz, a közepéhez érve már teljesen besötétedett és a fényárban úszó Manhattant és a East Rivert nézve az a rengeteg - gondolom többnyire turista - helikopter úgy világítottak, mintha egy csapat szentjánosbogár díszítette volna a képet. Olyan szép volt és hangulatos, s a messzeségben a Szabadság szobor fénye is ott kandikált. Én pedig mosolyogva állok és hálát suttogok ott belül, hogy mindezt láthatom, élhetem..

A Karácsonyra készülő New York még a zsúfoltabbnál is töményebb az átlagosnál. Az emberek még annál is inkább rohannak és én már nem tudom honnan, de még többen lesznek. Ha már sok volt a duda és minden más fajta zaj, akkor hallgattam a régi időkből Frank Sinatrat, Ella Fitzgeraldot, vagy Judy Garlandot és én már majdnem hogy táncolva szívtam magamba a kirakatok és a fények nyújtotta látványt.



















A kirakatok komolyan külön turistalátványosságokká változnak advent idején. Vannak aranyosak, minden centijükben karácsonyt idézőek és vannak bizony elvetemültek. Utóbbi inkább a nagy ékszerboltokra jellemző, ahogy a karátokat a hatalmas kirakati ablakban itt-ott elrejtik a sok csillogó egyéb mindenféle között, bizonyos témákat megjelenítő színcsoportokra komponálva.




































Az utolsó pár városlátogatásom amolyan tervezetlen volt. Hogy miért történt ez így fogalmam sincs, de az általában egyetlen előre kiszemelt úti céltól menten az orrom, a megérzéseim, vagy épp a látvány csábítása után tovább.

Elmentem megnézni a Columbia Universityt, majd egy közelben lévő templomtornyot meglátván felkerekedtem hogy meglessem azt is. Ez volt a Riverside Church, amibe betoppanva az altemplomban találtam magam, ahol irodák voltak és ötletem nem volt, hogy juthatnék mégis oda, ahova célom vezetett. Egy siető párra lettem figyelmes, majd szavak nélkül rájuk bíztam magam és követtem őket. Nagy hévvel érkeztem mögöttük, de nem a templomba, hanem egy kis kápolnába, ahol egy nő beszélt. Remek - gondoltam - ezt is majdnem sikerült úgy, ahogy reméltem, majd hogy ne keltsek nagy feltűnést leültem, mintha valóban ide akartam volna jönni. Pár másodperc múlva a hölgy fuvolát kap elő és zenei frázisokról kezd beszélni majd bemutatni azokat, én meg csak ülök és röhögök magamban, hogy a véletlenek sorozata által hogy lett a templomlátogatásból fuvolakurzus hallgatás. Persze, mire onnan kijöttem a templomot bezárták a látogatók elől, így hogy ezt pótoljam, még vissza kell mennem.
Azonban hogy ez nem sikerült aznap, arra gondoltam, hogy elmegyek helyette a Szent Patrik Katedrálisba. Ott áll a belváros, a hihetetlen véráramlatú körforgás közepén az a gyönyörű, neogótikus templom, ami bár hemzseg a turistáktól, mégis békére lehet benne találni. Ez az Egyesült Államok legnagyobb katolikus székesegyháza. 1878-ban fejezték be, leszámítva a tornyokat, amiket 10 évvel később állították a helyükre. (A templomról majd írok később és részletesebben..) Nem akartam fényképezni. Inkább hagytam, hogy az a béke, ami mindegyik templomban ott van, rám találjon.

A templomból kijövet nagyon is intenzív karácsonyi fényekre lettem figyelmes, amik nem máshova, mint a Rockefeller Centernél lévő híres karácsonyfához, az angyal lámpasorhoz és a korcsolyapályához vezetettek.

New York karácsonyi díszekbe öltözése ezzel a helyszínnel veszi kezdetét, itt gyúlnak ki minden éveben először az ünnepi fények. A tradíció visszanyúlik egészen az 1931. évhez, amikor is ezen év Szentestéjén a Rockefeller Center épületegyüttesén dolgozó munkások fenyőfát állítottak az akkor még csak alapjaiban álló épülethez. Eleinte a fenyőt díszítő papírgömbök, tobozok, konzervdobozok helyett ma már a rengeteg színben pompázó lámpafüzér, s a fa tetejét egy Swarovsky kristálycsillag ékesíti. Az idei fenyő 22.5 méter magas és ha minden igaz 79 éves. Ez az egész látvány az embertömegből fakadó kellemetlenségeket elfeledtetve a karácsonyi zenével és az út túloldalán lévő fényjátékkal valami hihetetlen, óriási, és igen, ismételten csak a "te jó ég, egy film kellős közepén ácsorgok!!" érzéssel tölt el. :)

Bár még bejártam pár helyet a híres Manhattanben, de azok maradjanak a következő évre. Január 12-ig itthon, utána pedig intenzív turistáskodás Zsuzsikával és Janival karöltve, míg el nem kezdődik a 2. félév az oskolában.

Mindenkinek áldott, boldog új esztendőt!!! :)

last scene

..ennyi. A mai nap bezártam a hangszeremet a kék tokba és elköszöntem tőle az elkövetkező 3 hétre. Rengeteget melóztunk együtt így azt hiszem nyugodt lelkiismerettel hagyjuk békén egymást erre a pár hétre. Cselló és kamaravizsga - ez utóbbi három különböző felállásban -, három kamarazenekari koncert, három kamaraest, három nagyzenekari koncert, egy nap helyettesítés a "zeneiskolában" , mindezt az elmúlt hat hétben. Szerintem életemben még nem pörgettem így a repertoárt..

A kamarazenekarral három helyszínen játszottunk, ebből az első fellépésünk a Brooklyn Barge-on volt, a Brooklyn híd lábánál horgonyzó koncertekre kialakított pici hajó fedélzetén. A színpad olyan apró, hogy a három csellistán kívül mindenki állva kellett, hogy játsszon és még így is iszonyú szűkösen voltunk. Képzelhetitek milyen látványt nyújthattunk, amikor egy mozgó hajó által keltett, felhergelt hullámokkal küzdött mindenki. Hegedűseink próbáltak nem elesni, mi hárman pedig fojtottuk vissza a könnyeinket, mert a mi szemszögünkből úgy tűnt, amint épp két tucatra való részeg bazsevás tesz meg mindent az egyensúlyban maradásért. Játszottunk Mozart szimfóniát (no. 29), Barber Adagiot és Sosztakovics I. zongoraversenyt olyan szimpátiát keltve, hogy a szervezők visszahívtak minket tavaszra. Nick szerint ez nagy dolog. :)

A zongoratriónkkal két koncerten előadtuk Beethoven Ghost trióját, mire a tanárunk kitalálta mi lenne, ha megtanulnánk Sosztakovics I. trióját, ami csupán egy tétel és azzal vizsgáznánk három hét múlva.. Olyan pozitív visszajelzéseket kaptunk, hogy azóta is széles a mosoly.
A zenekarral Csajkovszkij V. szimfóniáját is három hét alatt raktuk össze és vittük színpadra - az már más kérdés, hogy mégis milyen minőségben..

Két helyen segítettem közben költözni, így dobozolásból is gyakoroltam és tökéletesítettem a tudásomat.

Latínoszék elhagyták közösen bérelt lakukat mindenki sajnálatára, hiszen a legtöbb és a legjobb összejövetelek abban a lakásban történtek. Milyen is lett volna, ha épp a lakásbúcsúztató party végződik zökkenőmentesen. Már hajnali 4 volt, amikor a rendőrség jelent meg az ajtóban. Értetlenül álltunk a kérdés előtt, hogy itt sérülés vagy bármi egyéb történt-e, mert riasztották őket. A kisszobából gyengén néha kiszűrődött, ahogy az egyik csellista lány sír, de azt gondoltuk, hogy csak a szokásos mexikói szappanoperába illő dráma zajlik ismét közte és a házigazda között, tehát az hogy Jaime zokog, normális. A rendőrök már azon voltak, hogy továbbállnak, mire megjelent Terrence, akitől már elköszöntünk, mert egyszer elindult haza és hogy hogyan került vissza még csak nem is sejtettük. Az egész egyre csak homályosodott.. Kiderült, hogy ő hívta a 911-et, mert Jaimenek, a nagyon vékony és gyenge ízületű lánynak, szétcsúszott a térde... állítólag az egyik legfájdalmasabb dolog.. Így a ki-be rohangáló sürgősségieknek majdnem órába telt, mire az ágyról a hordszékre, majd azon le az emeletről a mentőautóba szállították. Olyan volt, mintha valaki kínkeservesen szült volna - napokig nem bírtam aludni, mert ez a hang vissza-visszalátogatott.

A Hálaadás mentett meg a durva kimerüléstől. Az ünnep csütörtökre esvén hosszú, 4 napos szünetet adott. Az amerikaiak november negyedik csütörtökjén, a kanadaiak október második hétfőjén adják a hálaadásnapi vacsorát, aminek a hangulatát az otthonról ismert karácsony estéhez tudnám hasonlítani. Minden lenyugszik, senki nem dolgozik, a városok elcsendesednek és otthon családi vagy baráti körben kezdetét veszi az eszméletlen terülj-terülj asztalkám. Egy párral, Rozie és Ben a suliból és az ő családjaikkal töltöttem az aznap délutánt. Ben nagypapája prágai volt, így a szokásos hálaadási menüt rendhagyó cseh vacsorával cserélték fel. Volt knédli marhapörkölt - nekünk vegáknak valami sárga, de finom trutyi - és párolt káposzta. Majd vissza az amerikai konyhához kétféle sütőtök muffin. Ben apukája felbuzdulva azon, hogy honnan is jöttem berakott dvd-n egy régi, szórakoztató tv sorozatot, a Green acres-t, ami egy New York cityből egy vidéki farmra költözött párról szól. Mindez úgy kapcsolódott hozzám, hogy a női főszerepet Eva Gabor alakította, aki Gábor Zsazsa testvére. Ez ment a háttérben míg valakik elszundítottak, vagy egy-egy serital mellett puzzle-öztünk, a hölgyek pedig nekiültek scrabble-özni. Hangulatos volt :) .

Voltam bent a városban több ízben is, de erről majd szóljon egy következő bejegyzés..

Életképek..

..egyelőre és remélem hamarosan (én komolyan igyekszem!!) szöveges kiegészítés is érkezik majd mellé. Mert a mindennapok rohannak, de az élmények is egyre csak gyarapodnak a hátam mögött. Koncertek minden mennyiségben, próbák és az ezekből származó folyadék hiány csökkentésére, az elmaradhatatlan, a szomjat oltó édes nedűvel való találkozás hol itt, hol ott..

gyors kiegészítés még Halloweenhoz

Csak hogy lássátok, bizony egy-két amerikai igencsak elvetemült, ha Halloweenról van szó. New Jersey-ben lakik egy fogorvos, aki híres lett arról, amit Mindenszentek napját megelőző egy hónapban létrehoz, mint dekorációt. Ilyen zsúfolt kertet és háztetőt sehol nem láttam. És sajnos mivel a szóban forgó helyszín abszolút nem esik utamba, így csak háromszor láttam, akkor is kivilágítatlanul.. És lőn utolsó esélyként neki veselkedve épp AZ estén, mikor minden utca telis-tele van kosztümbe bújt izgatott gyerekekkel, kis vödörrel vagy zsákkal a kezükben az aznap esti zsákmány gyűjtésére, a ház kivilágítva, beüzemelve minden félelmetes, szívritmuszavart okozó ijesztő hang, füstgép, hirtelen éltre kelő figurák.. Telefonnal sikerült pár képet készíteni:

több, mint 10 heten túl és kevesebb, mint 7 heten innen

Anyu szembesített vele tegnap, hogy az utolsó bejegyzésem bizony már egy hónapja került fel. Bár éreztem, hogy gyűlnek már a dolgok a fejemben, miből volna mit "papírra" vetni, de nem gondoltam volna, hogy mindez már egy hónap termése lenne. Azzal érveltem, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyi szabadnapom volt azóta - szabadnap alatt azt értem, amikor nem nyúltam a hangszerhez óra, zenekar, vagy kamarapróba miatt. Már csak azért is, kíváncsi voltam és a naptáramban visszanézve: egy, konkrétan 1 darab nap volt, amikor a kék tokot nem nyitottam ki. Senki értsen félre, örülök, hogy ilyen intenzív itt az élet!!!! De azért néha visszavehetnénk a tempóból..

10hét.. néha megdöbbenek, hogy már ennyi telt el. De közben mégis rengeteg minden történt. Volt itt Irén, koncert élmények, városlátogatás, szórakozás, kimerüléses kiborulás, szárnyakat adó főtárgy- és kamaraórák, néha idegesítő próbák, könnyes pillanatok, gyönyörű színekbe öltözött ősz, Haloween-party, sőt már hó is járt mifelénk nem is akármilyen utózöngével.

Jártam a Carnegie Hallban kétszer is, mindkét alkalommal főpróbát hallgattam. A koncertterem vörös és fehér színekben pompázik, méreteit tekintve nem olyan mély, de magas, itt is van négy vagy öt szint. A folyosó falain zeneszerzők saját kezűleg lejegyzett kottái függnek sorban, s varázsol közülük pár vissza a múltba. Először az Orpheus kamarazenekart hallgattunk, itteniek, a '80-as években alakultak többnyire Julliard hallgatókból. Ami nagyon tetszett, hogy minden darab között cserélődtek a szólambeli pozíciók, így például mind a négy csellista volt szólamvezető egyszer.
A második alkalom hazai színekben telt. A Fesztivál Zenekar jött játszani. A főpróbán tömve volt a terem és lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki értett minden szót, mi elhangzott a színpadon - jól esett ennyi idő után úgy hallani párbeszédeket, hogy minimálisan sem kellett megerőltetnem magam, hogy értsek mindent. A műsoron többek között Bartók I. és III. zongoraversenye volt. Az utóbbi lassú tétele alatt arra gondoltam, hogy ez már itt, messzi földön született zene és ez úgy érződik benne, vagy csak én azonosultam vele olyannyira, hogy párás tekintettel az otthoni tájat jártam és mosolyogtam, mert hálás a kicsi szív belül, hogy onnan jöttem, hol beszélik e muzsikát. A főpróbát követő nap menetem volna el az esti koncertre, de jött az, amire senki nem számított. Ijesztgettek minket némi hóval, de mindenki csak mosolyogta, hogy ja persze, és ha esetleg tényleg hullik majd, biztos nem marad sokáig. S bár a hó tényleg nem maradt meg, de nagyobb kárt okozott az a csendes havazás, ami október végén itt történt, mint maga Irénke. A fákon még jócskán fenn vannak a levelek, s a hótakaróval együtt az ágak, de még az erős, masszív részek sem bírták el a súlyt és eszméletlen mennyiségben kezdték feladni, s szakadtak rá utakra, villanyvezetékekre, házakra. A tömegközlekedés teljesen leállt, NY-ba se ki se be, ottani pár metró is lehúzta rolót. Autóval, ha haladtunk vagy 2km/h sebességgel. Szóval minden a feje tetejére állt és én még összeteszem a két kezem, hogy semmi olyan problémánk nem lett, mint sok zenésztársnak, és Susan környékbeli ismerőseinek, hogy napokig nem volt se villany, se fűtés, se meleg víz, se semmi. Egy héttel később tettem egy nagy kört Speedyvel és még mindig ilyen a látvány :














A színes levél kupacok helyett pedig faforgácsrakás fogad egy-egy sarkon.
















Halloween is volt időközben. Nyilván, ha már itt vagyok ki nem hagyom.. party, ahol a chipsek és egyéb rágcsák között véres levágott ujj, mint édesség is volt kis tálkában :) kosztümök meg mindenfélék. Fekete hattyú, görög istennő, kalózok, Woody Allen, Minie mouseok, Charlie Chaplin... Én megy egy 10 dolcsis fekete parókával Ponyva regény hangulatot idéztem.

Shaghaiék és a mindennapok

Nyúzott vagyok, mert ezek az emberek inspirálnak és ebből adódóan próbálsz meg gyakorolsz és órára jársz és te jó ég! már ilyen késő van? két hét van mögöttünk.
A quartet ÓRIÁSI!! Annyira szeretni valóan aranyosak, jó fejek, közvetlenek, flúgosak, és hatalmas zenészek!!!

Egyik szerda délben játszottak nekünk - kb. a csillárról is lógott a közönség. Beethoven napot tartottak. Varázsoltak egyet, meghallgattunk egy egész vonósnégyest, majd bátran lehetett kérdezni őket akármiről-akkora hangulat volt :), zárásként meg pörköltek egy olyan fúgát, hogy ott ember nem ült hátradőlve..

A brácsásuk, Honggang - ő az egyik kamaratanárom :) - olyan bolond, hogy volt, hogy elfelejtett bejönni tanítani, de az emlékeztető telefonra rohant és bár Mendelssohn kotta helyett Schubertet hozott a szekundosunknak, tanított és még a héten pótolt is.
A testvére Weiggang -az első hegedűsük- eljátszotta az összes Brahms hegedű szonátát a Bard College-on múlt vasárnap. Három kocsival mentünk, csak az utazás volt több, mint 4 óra - ugye az itteni távolságok.. De a koncert nagyon jó volt és amikor mentünk gratulálni, Weiggang hezitálás nélkül a nevemen köszöntött és nem győzte köszönni nekünk, hogy elmentünk ilyen messze, csak azért, hogy meghallgassuk.



Kisebb nemzetiségi gála - amerikai, kínai, koreai, bolíviai, a madzsar és ott a háttérben Boris, aki orosz-szlovák-német :)

A koncertek után pedig nem az van, hogy mint bizonyos nagy művész tanárok elszeparálva elmennek ünnepelni, ők jönnek velünk, lazán, közvetlenül serezni :)

Kimozdulós társasági élet mostanában alig-alig. Komolyan hullák lettünk, de bízunk a javuló tendenciában. Látínoszék tartanak néha egy-egy salsa gyorstalpalót közösen bérelt lakukban "némi" italfogyasztással körítve :). És alakulnak tervek mozira, Metropolitan Múzeumra, New York-i pubos jazz koncertre ;) többekkel.

Holnap kezdődik a kis kamarazenekar idei élete az első próbával. Elnézve a csapat névsorát, amit egy meghallgatás után írtak ki, nagyon jónak ígérkezik. Ez az, amiben tanárok is: Boris, Honggang és Nick is játszani fognak, de a hátsó pultokban ülve. Izgatottak vagyunk!!!!!!

Tegnap pedig túlestem a tűzkeresztségen, sorra kerültem a bizonyos pénteki vonós praktikum-béli színpadra lépéssel. Rachmaninov szonáta első tételt játszottam, egyszer voltam vele órán -Nick kegyetlen tempóban pörgeti az anyagot!- és bár izgultam, de valahogy annyira mégsem és sok minden a vártnál is jobban kijött - boldogság!! :) Nick volt aznap a soros tanár, akin állítólag némi elégedettség jelei mutatkoztak. Ő még nem mondott semmit, megkérdezte a nézőtéren ülő többieket, hogy mit gondolnak. Pozitív kommentek a jobb kezemről, hogy kijönnek a különböző hangszínek és azok hirtelen váltásai is ügyesen vannak megoldva a vonó bármely részén - thnx to Nick!- és még pár dolog. Maga Nick aztán kielemezte, hogy azon még dolgozni kell, hogy a vibrátóm ne holmi egyfajta mechanikus állandó legyen-ő autópilótának nevezi- hanem az is legyen tudatosan használva társítva ahhoz, hogy milyen karaktert színt szeretnék játszani. Plusz még annyi, hogy durvább is lehetnék néha, mert szép, de a dolgok nem mindig szépek és ha tétel megőrül, hát őrüljek meg én is, de úgy igazán- hát úgy legyen !!! ;)

Ezt mind leírva és újra átélve ezeket a zenei élményeket és történéseket úgy érzem annyira jó kezekben vagyok!!!! Jókor és jó helyen!!!

Metropolitan és Strawberry Field

ejha.. nehéz tartani a lépést a történésekkel..
Először vissza a Methez. Verdi Nabuccot néztünk, az összes odasereglett diák közül ketten voltunk vonósok Russellel. Állandóan szóval tart, beszél, vagy kérdez, aranyos forma, nem hagyja, hogy egy percig is kívülállónak érezd magad.
A jegyeket az ének tanártól kaptuk meg, aki komolyan egy az egyben Marton Éva, csak kicsit kisebb kivitelben és jelen esetben inkább jó indulattal megáldva. Az ötödik emeleten kaptunk helyet, ami annyira lejt, hogy a zenekari árokba is simán beláttam. Felirat minden ülés előtt, és választhatsz angol vagy német nyelvet. Mindenhol, az előtérben és bent a teremben is mindent vörös bársony borít, a lépcsőktől kezdve a falakig. A bejárat előtt egyre gyűlő tömeg még az előadás előtt, hátha találnak valakit fölösleges plusz jeggyel. A nézőtér szinte tele, diákokat leszámítva mindenki tip-top kiöltözve. Szünetben kint álltam az emeletünk előterében, ahol ezzel a látvánnyal ütköztem szembe:



A 'megadom-a-módját' ruhába bújt nép lazán leült a vörös szőnyegre, elővette az otthonról hozott becsomagolt kis szendvicset és piknikezni kezdett. Óriási volt.. megrökönyödtem? -azt is, de igazából hatalmasat nevettem, mert nem játszották meg a sznob közönség szerepét, és ez amolyan oldást jelentett pár percre a formalitások világában.

Itt látszanak a kristálycsillárok is - nekem annyira tetszenek :)




A szakadó eső ellenére is azt mondtam a fenébe is ha már bejöttem New Yorkba én haza nem megyek azonnal, amikor direkt üresre hagytam e napot. Készültem, volt ernyőm, melegebb öltözékem, és csak azért is megkerestem a Strawberry Fieldst, ha már a múltkor száműzött lettem a Central Parkból.


Arról már írtam, hogy Yoko Ono rakatta rendbe John Lennon emlékére a parknak ezt a részát, de arról még nem, hogy a világ rengeteg országa ajándékkal reagált erre. Például ez a mozaik az 'imagine' felírattal Nápolyból van. A kis park maga pedig úgynevezett béke-kert, ahol több, mint 150 fajta növény van, minden országból csak egy.





A bandukolás inkább volt céltalan, mint tervezett, mentem az orrom után. Így akadtam bele a Bow Bridge-be is (amiről majdnem ugyanolyan képet sikerült készíteni, mint amilyen drága Erzsitől kapott útikönyvben van), és délről számított első tóba, ami mellett ott a Ramble, egy kisebb erdő, ahova betérve tényleg még New York legmagasabb épületei is eltűnnek szem elől. Talán még felejthetném is, hogy ott vagyok a világváros közepében - de ennek a hatalmas városnak a zaja azt hiszem megszüntethetetlen, még ha a látvány adott is lenne hozzá.

Az eső nem riasztja el sem a new yorkiakat, sem a turistákat. Láttam csuronvizes vagy fél pucér kocogókat, sétálni hozott esőkabátba bujtatott kutyákat, biciklihintóban ülő városlátogatókat, sőt még egy meleg pár egybekelésének is a tanúja lehettem.

Majd az esernyő állandó tartásából mikor már sok lett és a járásom intenzitása is csökkent, mert már sántítottam, annyira feltörte a lábamat a cipőm, úgy döntöttem befejezem aznapra. Hátha legközelebb nem lesz egész napos eső az eddigi két alkalomhoz hasonlóan.. bosszantó, mert nem is esik annyit itt az eső..többnyire csak akkor, mikor ott töltenék egy napot-bájos.



Hazafelé az egyik buszmegálló már Jeresyben a Robin Hood :) Roadnál volt, és Halloween-hez közeledve már látni lehetett hullákkal "díszített" háztetőket, kísértet járta temetővé változott előkerteket, pókhálóba ragadt házakat persze óriás pókkal meg fej nélküli felsőtesttel kiegészítve a kompozíciót. Utóbbit sok szeretettel ajánlom Katikém és Kingám legfőbb figyelmébe!!! :)

enjoy!

Annak a bizonyos szombati (09.17.) koncertnek egy részlete, amin Nick (is) játszik. Még jó, hogy nem lyukasztja ki a vibrátójával a fogólapot.. :) Hozzá járok :)

Továbbá ez olvasható a youtube oldal tetején : 'Ez egy nem listázott videó. Csak a linkkel rendelkező felhasználók nézhetik meg.' Szóval sulin keresztül kaptam meg, így csak az Url-t sikerült megadnom, a beágyazás nem sikerült. (Jelöld ki - másolás - beillesztés.)


És éljen pár hónappal később sikerült a beágyazás :) (december 16.)

Brahms Op. 8, H-dúr zongoratriójának első tétele :

http://youtu.be/CWyWM_V69rE

NYC tour

A tervek között amúgy is az szerepel, hogy minél több időt szeretnék tölteni - persze a megfelelő gyakorlás teljesítése után!! ;) - New Yorkban, de ezt néha a "természet" is megköveteli és tálcán kínálja a lehetőséget: a teljes szabadnapot, magam mögött tudva az a heti csellóórát, a zenekari és esedékes kamarapróbák messze elkerülik a kiszemelt napot, az idő meleg, tiszta nyár. És hogy a harmónia teljes legyen, gyakorlásról szó sem lehet, mert muszáj pihentetni a valamitől mindig kellemetlen állapotban lévő ujjaimat. Amióta itt vagyok volt körömágygyulladás, aztán a hirtelen megnövekedett óraszámtól amit a csellómmal közösen töltök, eszméletlen bőrkeményedés, ami alatt az ujjam többi része több napon keresztül irgalmatlanul ég, majd miután ebből lejjebb vett a másfél nap kihagyásnak köszönhetően, a keményedések repedni kezdtek és a középső ujjamon konkrétan lyuk keletkezett, hol máshol, mint azon a ponton, ahol a húrral érintkezik a bőrfelület, így ismét fel-felszisszenő voltam, ha játszottunk bármit is..

Így esett meg, hogy gyönyörű idő lévén napok óta, egy csütörtökön fogtam magam és felkerekedtem, hogy bevetem magam a Central Parkba és ott töltöm az egész napot. A tervem makulátlan volt, teljes lazasággal eligazodtam a már ismert környéken, a buszpályaudvaron és a ragyogó napsütésben bandukoltam fölfelé a kiszemelt úticél felé, majd mikor odaértem még bicikliztem is - bár ez annyira nem előnyös, mert sok útra nem mehetsz vele, és ha még látni is szeretnél valamit, amit a parkban meg kell nézni, akkor az egy óra messze nem elég.., más oldalról viszont hangulatos. No de az éden sem tarthat sokáig, amint az egy órás körbetekerésről visszaértem a bringaállomásra, kimelegedve jegeskávét vettem és abban a szent pillanatban az ég irgalmatlanul leszakadt. Nálam ugye nyár, jó idő és naiv jóhiszeműségem lévén esernyő persze nem volt.. Némi védelmet egy hatalmas terebélyes fa adott, ahonnan ezt sikerült készíteni :
Balfékségem határtalan volt aznap.. még az első lépések között tolom a bringát a gyalogosoknak szánt részen, amikor a kezemben lévő könyvvel a szemöldököm irányába kaptam, de végül a szememet sikerült eltalálni és ezzel az egyik kontaktlencsémet szerencsésen likvidálni. Egy néni akit megszólítottam segítségért persze nem beszélt angolul, erre én rossz térlátással nekiálltam activityzni vele, hátha rájön, hogy igazából egy tükörre volna nagyon szükségem, mert ha ez így marad, akkor mehetek haza.. A lánya pár perccel később ott termett és fordított, s szerencsére minden rendelkezésre állt és megtaláltam a látófelülettől igencsak eltávolodott lencsét.
Aztán ugye leszakadt az ég, majd mikor teljesen csillapodni látszott és a nap is előbújt, gondoltam adok még egy esélyt ennek a Central parkos akciómnak, de valami rendezvény miatt egyre több utat kerítettek el, vagy zártak le, így a park egyre kevésbé tűnt bejárhatónak, és mikor már több rendőrrel találkoztam, mint mezei járókelővel, akkor adtam fel és terveztem újra.

Közben hol esett az eső, hol sütött a nap, szerintem az ég se tudta, hogy mit csináljon, ezzel abszolút kényelmes városlátogatást szerezve nekem.. Nekiindultam és a Central Park nyugati oldalán fekvő Upper West Side-nak és tettem egy nagy kört. Elmentem a 19. század végén épült a Dakota bérpalota mellett, ami előtt két biztonsági őr áll, hatalmas kapuja két oldalán pedig két-két lámpás égő lánggal világít. Ez ma a város egyik legelőkelőbbnek számító lakóhelye. Anno itt lakott többek között Judy Garland, Leonard Bernstein, John Lennon, kinek felesége, Yoko a mai napig is itt él. Yoko férje halála után őrá emlékezvén rendbe rakatott egy könnycsepp alakú kisebb területet a Central Parkban, ez a Strawberry Field, mire a Dakota épülete pont ránéz.












A Hudson-folyó mellett lévő Riverside park és környékén lévő homokkőház épületek sora olyan kis kedves része a városnak, és ismét ' mintha egy filmben sétálnék' érzésem volt. :)

Az időjárás délután döntötte el, hogy akkor most elhozza az ősz előszelét és az eső maradt, amihez csatlakozott a csípős szél és a napok óta tomboló nyári időjárásból hűvös szeptember lett több napra. Ha nagyon szakadt kávézóba ültem, ha kicsit megnyugodott még mentem, mert hívott a város. Így kerültem egyik pillanatról a másikra szemtől szembe a Julliard Schoollal. Ami mellett rögtön ott a Lincoln Center. Itt van a Metropolitan Opera House (szemben), a NY State Theater (balra) és az Avery Fisher Hall (jobbra), ami a New York-i Filharmónikusok otthona.





L.Bernstein West Side Story-ja még az építkezés előtti terület akkori szegényes utcáiban játszódik. Később a zeneszerzőnek nagy szerepe volt e zenei központ létrehozásában. A "Met" ablakain keresztül, még a fényképen is valamennyire, látszik két oldalt Chagall két freskója. A tér közepén állva arra gondoltam: egyszer, talán egyszer majd sikerül bejutni oda és megnézni egy előadást... Bár minden kívánság így válna valóra.. Másnap a suliban a hirdetőn kifüggesztve egy papír : "ingyenes jegyek kosztümös főpróbára, Verdi - Nabucco".. :) egy hét nem telt el és ott ültem a híres operaház karzatán.. és mosolyogtam, mint egy gyerek.
De erről szóljon egy másik bejegyzés. Bármennyire is úgy tűnik, hogy főállású turista vagyok, iskolai kötelezettségek holnap (is!!) hajnali muzsikálásra szólítanak.Kamaraóránk lesz, ahol nem csak testben, de fejben is ott kéne lenni.. és hol van még az azt követő sűrű menet..

Tsók :)

Photos - School

Ím az ígért képek. A zenede:

















A koncertterem :
















És pár "házi kedvenc" , akik néha-néha előbukkannak (ott hátul látni őket. Ketten vannak.) :

Azóta..

A csodálatos "konferencia" napján ismertem meg a zenész társaság magját, akik ismerték elődeimet, a korábbi magyar tanulókat. Büszkén és kacéran hajtogatják azokat a szavakat, amiket eddig megtanultak a nyelvünkön. Kedvencük mi
más lenne, ha nem a puszi.. Hihetetlen kedvesek, sms-t küldenek, hogy este mozgolódás van és ez vagy az szívesen felvesz kocsival.. A törzshelyre, ami "közel" van az egyetemhez, kb. 5 perc kocsival, gyalog ezt megtenni nem épp egy használható opció, mert azért ez távolság, nincs végig járda, buszmegálló közel s távol sem látszott, így marad az itteni stíl, kocsiba pattanunk, mindenki visz valakit akinek nincs autója és megyünk. Ugyanez hazafelé. (Kétszer buszoztam eddig haza..)
Borravaló a helytől függően 10-20% között.. A sör pici és valóban gyenge.. Ők pedig aranyosak, befogadóak, és nagyon segítő készek.
Itt nem szokás puszit adni. A koncert végén viszont állva tapsolás van és a gratuláló kézfogás mellé ölelés is jár. A 'how are You' , 'how You doing' és a 'what's up' pedig gyakran csak afféle köszönést helyettesítők. Néha hülyének néznek, ha válaszolsz, néha meg épp azért, mert nem - nem tudni mindig, hogy az ember valóban érdeklődik, vagy ez az 'észrevettem, hogy itt vagy' szemkontaktust kiegészítő hangeffekt.

Talán nem is én lennék : még a második héten afférom akadt az itthoni bejárati ajtóval. Susan nem volt itt, de még csak a közelben sem, felment massachusetts államba 6 napra (kb. 4-5 óra kocsival). Szóval, hogy egészen pontos legyek, az ajtókon ilyen "gombkilincs" van, amit forgatni kell, ha működteted. Nos hát én eltörhettem benne valamit, olyan állapotában, hogy meg nem mozdult többet ez a kilincs, a zár nyelve pedig kint volt és még kézzel sem tudtam visszatolni az ajtóba, így szó szerint még csak becsukni sem tudtam az ajtót, nemhogy bezárni. A kutyasétáltató fiú halottnak tekintette, mire én elkezdtem telefonálni. Susant legalább 30-szor felhívtam, de válasz nem volt. Mindenki, aki hivatott lett volna közbenjárni, mint közelebbi rokona vagy ismerőse a ház tulajának egyszerűen elérhetetlen volt. Felhívtam Kimet, aki átjött Raffával, a mexikói hegedűsünkkel, meg pár sörrel és egy doboznyi szerszámmal. Neki estek a zárnak, de 20 perc tanakodás és próbálkozás után sem sikerült rájönni, hogy mi történhetett vele és mi lehetne esetleg a megoldás. Így az ajtó maradt becsukhatatlan, de ők legalább itt maradtak kb 1-ig, én később még égettem a villanyt. Az ajtóra ,szó szerint, egy dobozba pakolt könyv kupacot toltam, hogy legalább a látszat olyan legyen, mintha.. Másnap felmentősereg érkezett, egy magyar csellista leányzó, Ági,- MSU-s elődöm, aki most doktorál egy NY állambeli egyetemen, de a közelben lakik hétvégente a mecénás néniénél, az '56-ban emigrált Júliánál,- illetve ennek a bizonyos Júliának a házkörül mindent rendberakó embere személyében. A bácsi végleg halottnak nyilvánította a kilincset, így a megoldás a zárcserére korlátozódott. Jól néztem ki, 10 nap sem telt el itt tartózkodásom óta és én, amint a nénim kitette a lábát, lecseréltem a zárat :):).

Szombaton zongorás trió-koncertet hallgattunk a suliban. Nicket az első, 4évvel ezelőtti, alkalom óta először hallottam újra csellózni. Gyönyörű és nagy hangja van, közben pedig játszik a színekkel- nagyon tetszik. Pluszban még annyi, hogy olyan, mint egy energiabomba. Ma volt a harmadik órám vele. Bemegyek, ő csak a monitort nézve villámkezű Joeként kreál valami levelet, baseball sapka-rövidgatya-póló-sportciőben, rágózva -csak nem ámérikában vagyok??- és már pördül is felém a forgós irodaszéken és 1 mondat/másodperc sebességgel kezd beszélni. Na, kb ilyen lendülettel és lazasággal csellózik.. eszméletlen figura, és rengeteg jó ötletet, trükköt mutat, segít a legegyszerűbb, legkönnyedebb mégis a legjobbat profitáló utat megtalálni. Inspiráló nagyon.

back to school - első napok

Több, mint öt órán keresztül beszéltek sok fontos, kevésbé lényeges és néha igencsak megmosolyogtató, már nevetséges dologról ezen a bizonyos student orientation szeánszon. Vízum, tárgyfelvétel, suli internetes rendszerének használata, biztosítás, utazás, egyetem nyújtotta lehetőségek és hasonlók. A fejesek beszédeit a mikrofonnal felszerelt állvány mögül, a háttérben kivetítőkkel 10 személyes körasztaloknál ülve hallgattuk,- mindenki dideregve a most már hivatalosan is gyűlöletem tárgyává vált légkondi miatt,- svédasztalos reggeli és ebéd keretébe foglalva. Amikor már sok volt, az amúgy tényleg fontos információkat közlő agymosás, akkor valami olyasmi következett, amin azóta is derülök, ha eszembe jut. Az egyik nő halál komolyan, a háttérben kivetítve az általa vélt fontosabb gondolatokkal, arról tartott előadást, hogy 'milyenek is az amerikai emberek'. ... Például, hogy az idő pénz. "Ezen elmélet alapján, ha nálunk valamit például délután 5 órára meg kell csinálni, akkor annak készen kell lennie pontban az elvárt időpontra. Többször előfordulhat, hogy bejön valaki csacsogni és ezzel hátráltat. Ilyenkor ezt az embert azonnal el kell távolítani. Vannak olyan országok, ahol az emberi kapcsolatok fontosabbak a munkánál és inkább azt tolják későbbre, ezzel nem teljesítve annak elkészülési pontosságát. Az amerikaiak ezt nem csinálják." Vagy: "Nálunk két ember beszélgetése, olyan, mint egy ping-pong mérkőzés, egyszer az egyik beszél, majd a másik (nem mondod, komolyan!?!?). Ha egy harmadik közben odaérkezik elég ronda dolog közbe szólni. (???) Itt én már fogom vissza a mosolygásra késztetett arcom :). Majd, ami vitte a pálmát, hogy "az amerikaiaknál igazi, mély baráti kapcsolatok nemigen, vagy ha mégis, akkor az csak nagyon hosszú közös múlt, minimum tíz évnyi ismeretség után alakulnak ki. Így senki ne csodálkozzon, hogy nem talál majd olyan barát alapanyagot ebből a nemzetből, mint amit esetleg otthon megszokott." Az asztalunknál csak ülünk és a könnyesre röhögést egy-egy összekacsintó mosolyba rejtve jót mulatunk ezen az egészen. Mert lehet, hogy tényleg ilyen az amerikai népnek a túlnyomó része, de miért kell erről még előadást is tartani? Mintha a szociális, érzelmi retardáltságukat mutatta volna be.. És elég kemény általánosítás ez így..
Mint a mérgezett egér menekültem a hibernálásra előkészített kb. 50 fős csapatból erről az eszméletlen fejtágításról.

Egy bolíviai hegedűs lány, Karin hívott fel még az ezt megelőző napon és felajánlotta, hogy körbevisz az egyetemen, a campuson. Majd erről is készítek képeket. Hangulatos és inspiráló. Még tavasszal Dalmával találkoztam az Asztóriánál lévő ELTE épületek valamelyikénél, s ekkor egy olyan egyetemi hétköznapba csöppentem bele, amiben nekem soha nem volt lehetőségem élni. Ahol a diákok járnak egyik épületből a másikba, beülnek a kávézóba, vagy ki a padokra, diák napokkor bárpult és pizza szeletes bódék jelennek meg az udvaron. Hiányoltam, hogy ez nekünk kimarad. És most itt van!! :) Az itteni Campus nagy, de bejárható. A zenei tanszék rögtön a főbejáratnál van, utána egy koncertterem, aminek a befogadó képessége bár nem a legnagyobb (mindössze 500 fő), de NY közelsége miatt nagy nevek is szerepelnek a koncertműsoron és mi diákok ingyen kapunk jegyet. Majd sok-sok épület más tanszékek számára, könyvtár reggel 8-tól este 10-ig tartó szolgálattal telis-tele CD-vel, kávézók, büfék, ebédlő, egy igazi amerikai stílusú diner. Az egyik büfében olyan akció van, hogy 2 dollár 50 centért veszel egy műanyag fél literes, zárható kávés poharat, ami egész tanévben a tiéd és abban a kávézóban onnantól kezdve az 1, 75 dolláros 3 deci kávé helyett 1 dollárért töltheted fel a saját bejáratú bödönt. Van bolt mindenféle MSU (Montcail State University) logóval ellátott cikkel, kezdve a pólóktól a kávés/teás termoszokig, mindenféle használt és új tankkönyvvel, Sport centrum, ahol mindenféle csoportos óra, a gépek, az úszómedence a diákkal ingyen használható. Tundey pedig vigyorog, mert óriási a lehetőségek tárháza, és a zenei tanszéknek erről az oldaláról még nem is meséltem.

Kedden kezdődött a tanév, azóta folyamatban tisztul ki a kép a tanszéken belüli életről. Egy főtárgy-, egy kamaraóra egy héten. Zenekar kétszer egy japán, egész jónak ígérkező karmesterrel. Hetente egy vonós ún. praktikum péntekenként. Ez amolyan keveréke a kurzusnak és a színpadon való játék gyakorlásának. Mert kb. 20 percet kap az aktuális jelentkező, amibe nem fér bele egy komplett óra, de mégis kapsz visszajelzést a játékodról, egy-két gondolatot, ötletet. Ezeken tanítanak az itteni tanárok, illetve olyan vendégek, mint például a New York-i Filharmonikusok koncertmestere... Kis kamarazenekar, amire jelentkezni lehet. Valószínű vetésforgó szisztéma szerint leszünk mi, érdeklődő csellisták beosztva, mert 14-en vagyunk, arra a kettő, esetleg három helyre. Ennek a kis létszámú együttesnek az a koncepciója, hogy karmester nélkül, de minden hangszerből egy-egy tanár is velünk játszik, de hátsó pultokban ülve. Pedagógiai szempontból a lényeg, hogy ők ilyenkor nem mint tanár vannak jelen, hanem mint tapasztalt kamarazenész partnerek, ezzel gondolkodásra inspirálva minket. Mert inkább szól ez a kommunikációról - a zenei megoldások megkeresése, illetve ezek közös hullámhosszra való emelése, kimunkálása. Tetszenek ezek a dolgok.

Gyakorlási lehetőség viszonylag van. Sok a terem, sok a diák is - de nem vészes, eddig mindig sikerült termet szerezni. Van külön csellótároló szoba, ahova csak nekünk van kulcsunk.
Zenekari beosztás a keddi meghallgatás alapján lett kiírva. Rég játszottam idegenek előtt és szegény csellóm is nehezen viseli ezt a párás, bent mégis szárazra fagyasztott levegőt és ezek folytonos váltakozását, így én sem a legnagyobb kényelemben, "kellemesen" remegve, izgulva játszottam. A karmesternek, mint ez egy mai beszélgetésből kiderült, tetszik a játékom, így a Ravel Lúdanyó meséiben szólamot vezetek és játszom azt a pár szóló állást :). A bácsinak volt egy olyan ötlete, hogy akit érdekel egy kicsit zenetörténeti, -elméleti szempontból a Brahms I. szimfónia jobban, azok iratkozzanak föl és keresünk egy közös időpontot, akár pizzát rendelve, és belevetjük magunkat. :)

Nick!! - love is in the air - , nem, csak viccelek!!! Ma volt vele az első órám. Kikérdezett, hogy miket játszottam, miket szeretnék, mik azok, amiket mindenképp hozzá kell tanulni a már meglévő repertoárhoz. A konklúziója az lett a beszélgetésnek, hogy minél több anyagot végezni, első sorban szonátákat, mert azok szégyen, de nagyon kimaradtak az életemből. Eddig!! Aztán csellóztam neki, ő pedig olyan gyengéimre, illetve kényelemből lefaragott hiányosságaimra mutatott rá, hogy örülök, hogy ismét tanár van a közelben :) és ráadásul ilyen!!! Judith nagy aduász volt a tanulmányaim során, folyamatosan élesztette bennem az igényt a különböző színek keresése, és az azokkal való játék iránt, annyiszor emlegette; hát nem ezt a kulcsszót hallom az újdonsült tanáromtól? Hatalmas mosoly a lélekben!!! Éljen!!!
Nem sokkal az órám után volt a kamarazenei csoportok beosztására kiírt meghallgatás. Teljesen másképp játszottam, mint pár nappal korábban a zenekari stimmeket és egy Bach tételt.

Az első pár nap elteltével úgy érzem jó lesz ez, jót fog tenni, mindenképp. Sok mindenbe lehet kapaszkodni, rengeteg lehetőség kínálkozik belemászni a dolgokba. Jó újra egyetemistának lenni!! :)

1st round in New York city :)

Végre sikerült. A buszközlekedés kikristályosodott, vettem egy nagy levegőt és elindultam. Kb. 30 perc az út és a Times Squertől fél utcányira van végállomás. Életemben nem láttam még ennyi embert, ekkora embermiliőt egy helyen!!!! Őrületes!!!! Bejártam a Times Squert és egy kicsit a környékét, a Theater Districtet. Egyszerre van jelen a régmúlt idők Broadway szelleme a régi színház épületek képében és működésében, illetve a modern kor, annak fényújságjaival, hirdetéseivel, mint egy félelmetes, gigantikus, csillogó fényshow. Az utcákat járva látni olyan régi épületeket, mint a Lyceum Theater, ami NY legrégebb óta működő színháza (1903-ban épült), a New Amsterdam Theater, amit mikor megnyílt NY legpompásabb színházának tartották. Tulajdonosa évekig Florenz Ziegfeld volt ( Funny girl!). A Paramount Building, ahol anno hosszú sorban vártak az emberek, hogy hallhassák Frank Sinatrát. A tér nevét a New York Times 25 emeletes tornyáról kapta. (Az újság azóta már nem ott állomásozik.)















Times Square és a Paramount Building

Tovább ballagtam és a Bryant Parkban hűsöltem ezernyi ebédszünetre kiszabadult, vagy épp szabadságoló amerikaival egyetemben. Meglepően nagy százalékuk könyvet olvasott!! Jegeskávé a kezemben, körülöttem felhőkarcolók, mellettünk a Rockefeller Centerként ismert épületkomplexum, illetve közvetlen a park mellett a csodálatos NY Public Library. A könyvtár egy víztározó helyére épült és 1911-ben nyitotta meg kapuit. Gyönyörű folyosói és előtere van. A hatalmas olvasóterme két háztömbnyi területet foglal el, s alatta, illetve a mellette fekvő Bryant Park alatti raktárban, 140 km hosszú polcrendszer húzódik, több, mint 7 millió könyvvel. A könyvtár kézirat gyűjteménye megtekintésével, ami nem is olyan nagy, két részből álló teremben van, bőven töltöttem kb. másfél órát, mert csak ámultam és bámultam, vagy visszamentem és újra megnéztem olyanokat, mint Thomas Jefferson által írt Függetlenségi Nyilatkozatot, Beethoven op.73 triójának részletét, Shakespeare Lear királyának 1608-as kiadását, Keats szerelmes levelét, Virginia Woolf naplóját, Hemingway első beszédvázlatát a Nobel-díj átadásra, Bob Dylan által javított és új ötletekkel tűzdelt dalszövegét és hasonlókat. Félelmetes volt!! Hátborzongató!! Mintha templomban lettem volna!










Bryant park és a Rockefeller C. és a New York Public Library














L. Van Betthoven és E. Hemingway keze nyoma





Célba vettem a Carnegie Hallt, de amikor odaértem... hát épp felújítanak, illetve annyi, hogy az 56. utca és a 7. sugárút sarkán áll egy hatalmas téglából és terrakottából készült épület, amin körbe csekély számú, koncertre invitáló reklám tudatja az utca idegen emberével, hogy igen, itt van AZ a terem, amiről a hozzáértők és szakmabeliek ódákat zengenek... Bár abban nem kételkedem, hogy az év során még fogok ott járni és belülről is megleshetem és hallgathatom hírhedtségének okát :). De addig is: 1891-ben nyílt meg, Andrew Carnegie milliomos finanszírozásával. A nyitó hangversenyen Csajkovszkij volt a vendégkarmester. Isaac Stern vezette azt a mozgalmat az '50-es évek végén, amely végül elérte célját és megakadályozta, hogy az épületből irodaház legyen, majd később, 1964-ben védetté nyilvánították. És már nem is voltam messze, így tettem pár lépést a Central Parkban, de tényleg csak minimálisan. Majd vissza a Times Squarre, ahol már kezdett alkonyodni és a fényparádé sokkal jobban megmutatta magát.
New York építkezése olyan, mintha az ott lakók "alteregója" lenne. Van köztük kicsi, nagy, világos, sötét, igazából mindenféle színű, idős és kihívóan fiatal, új vagy régi értékeket sugalló ,esetleg nagyképű. És ahogy az a több, mint 8 millió lélek él egymás mellett zsúfoltan, ezek az épületek is közvetlen egymás mellett állnak, fáradnak, tornyosulnak.
Hazaútról csak annyit, hogy az út egy pillanatra úgy kanyarodik, hogy még rálátni a teljes világításba öltözött Manhattanre. Az emberek és a nagydarab, dörmögő fekete vezetőbácsi is mind segítőkészek, ha kérdésed van. Csak első ajtó van, leszálláskor mindenki elbúcsúzik valamilyen formában a sofőrtől és megköszöni az utat. Csak azt a fránya légkondit ne találták volna ki valaha.. Jó kis nap volt.. és a fenébe is jó ezeket a dolgokat látni, érezni, benne élni egy kicsit.

Me, Myself and Irene

A híreket látva szerencsénk volt. Itt egyáltalán nem tűnt olyan komolynak a dolog, hogy hurrikánnak nevezzük az inkább csak durvább vihart. A szél rendesen megdolgozta a fákat és eső is volt dögivel, de nem láttam se kidőlt fát, sem több tíz centis folyamban zúduló árt. Bár még pénteken azt mondták, hogy mi tényleg csak a szelét fogjuk érezni a dühös nőnek, az utolsó pár órában olyan készülődésbe kezdett Susan, hogy sokkal durvább dolgokra is számítottam már. NYC közlekedését teljesen leállították, se ki, se be. Azt mondta 20 éve nem volt ilyen készültség. Mindenki állta a tíz méteres sorokat elemért, vagy elemlámpáért. A kádakba vizet engedtek, sok mindent megfőztek a mélyhűtőből, feltöltötték a telefonjaikat... Az utcák kiürültek, nem járt kinn egy lélek sem, csak a természet tudatta mindenkivel, hogy igen, sokkal hatalmasabb és erősebb, mint mi. És csak zuhogott és süvített este 9-10 körültől másnap délutánig.
A hírekben láttuk, hogy Montclairben, a szomszédos városban, ahova suliba fogok járni, fák dőltek házakra, utakra. Több városban hatalmas vízmosás volt, ami akár házakat is eltolt eredeti helyükről. Susan New Yorkban élő rokonainál azóta sincs telefonvonal, a metróban áll a víz. Szóval hihetetlenül szerencsésen megúsztuk ezt a hurrikán veszélyt.
Tegnap este megismertem Peggyt, Susan egyik özvegy barátnőjét. Átmentünk hozzá vacsorázni és filmet nézni egy "közeli" városba -ami nekik közel, az kb. fél óra kocsival, közben autópályán is közlekedve. Félelmetes látni, hogy milyen életszínvonalat tud produkálni ez a világ. Egy burzsuj lakóparkba érkeztünk, ahol medence van az ott lakók számára, a terület bejáratánál kis "bódé"-ban őr bácsi, aki minden vendéget kikérdez, hogy kihez stb, a lakásról nem is beszélve. Peggy egy masszív alkatú, szarkasztikus vérbeli amerikai. Jókat mulattam rajta és vele. A bejárat mellett egy nagyit grafit rajz van bekeretezve.. nézem-nézem.. Te jó ég!! De hiszen ez Gent!!!!! Ő teljesen padlót fogott, mert még soha, senki nem ismerte fel azt a képet, amit az édesapja kapott még az '50-es években. Nem telt bele 5 perc, a kérdés nekem szegezve: 'Do You have a boyfriend??' . Itt mindenki párosítani akarja azt, akinek esetleg nincs felmutatható embere.. hmm.. mulattató.
Ma felkerekedtem és tettem egy sétát a kertváros felé. Láthatólag tényleg semmi komoly kárt nem okozott Irénke, én viszont megtaláltam az ideális utat futáshoz. A másfél órás csatangolás közben betévedtem egy boltba, ahol bevásároltam magamnak elengedhetetlen fürdőszobai kellékeket. A fizetéskor valamiért többet mutatott a pénztár gép, mint amennyire én fejben összeadtam a cikkek árát. Bár már akkor is többet fizettem, amikor a 25 dolláros telefon feltöltőkártyáért 26 dollár x centet kértek. Mint kiderült 7% extra adót számolnak fel pluszban.. mindig, minden boltban. Bátran odaállok a véletlenül magammal hozott 13 dolcsimmal, mert még alatta voltam "jóval", erre 12, 98 a fizetendő... szerencse.
Felvettem a kapcsolatot Kimmel, egy hegedűs, de már nem diák, leányzóval. Ő és Jamie - csellista tanonc - látogattak Budapestre nyár elején. Találkozunk a héten valamikor és valami klassz koncertre is hívott (New York-i Filharmonikusok vagy London Szimfonikusok) , ha van kedvem csatlakozni és ha sikerül jegyet szerezniük valamelyikre.
Pénteken nemzetközi diákoknak lesz valami útbaigazító félnapos történés, jövő hét kedden pedig indul a a suli. Szóval szépen alakulnak a dolgok és gördülgetnek az események. Az ujjam teljesen helyrejött.

NYC info : a telepesek falat építenek az indiánok elleni védelmül és a legközelebb eső utcát nevezik el Wall Streetnek (1653).