Utolsó bejegyzés az óceánon túlról 2011-ben

Valóban az utolsó pillanatban, mert már a géphez vezető kapu előtt ülök. Még van egy szűk órám... és befejezni már csak otthonról fogom, úgy érzem.

Furcsa dolog ez az utazás, az ember mindig búcsúzik, még ha csak két és fél hétről is van szó. Ilyenkor számot vet. Érdemes volt? Láttál, forgolódtál, tapasztaltál? Megtetted a tőled telhető legtöbbet?? Tegnap ezek a gondolatok cikáztak a fejemben a buszon New York felé. Azt hiszem nyugodt a lelkiismeretem. Rengeteget muzsikáltunk össze a két kezünkkel, sok mindent megtéve és hozzáadva a sikeres eredményért. Persze mindig lehetne jobb.. ez törvény, de inkább része az útnak, mint kudarc. És ha így állok hozzá inkább vagyok inspirált, mint sem letört. Voltak mély pontok, voltak felemelő pillanatok, fáradtság, és/vagy az abból fakadó "megőrülések", amik nyilván a könnyes röhögésig fajultak. Sok mindenre -zenei megoldások, gyakorlás...- az utolsó pár hétben, sőt, komolyan az utolsó hétben jöttem rá, s verhetném a fejem a falba, hogy ez miért nem jutott hamarabb az eszembe, vagy, hogy hogy is csinálhattam eddig másképp, de majd januárban. Úton vagyok!! És talán még a korábbinál is jobban örülök és becsülöm a kezeket és személyiségeket, akik tanítanak.

Párszor eltűntem a hétköznapi forgatagból a városba. Valahogy mindig egyszemélyesre sikeredett, amit néha kicsit talán bántam, de a legtöbbször emiatt lett az összes ilyen napom töltekező, nyugodt, abszolúte személyre szabott. Amikor eljutottam a Brooklyn hídhoz, a közepéhez érve már teljesen besötétedett és a fényárban úszó Manhattant és a East Rivert nézve az a rengeteg - gondolom többnyire turista - helikopter úgy világítottak, mintha egy csapat szentjánosbogár díszítette volna a képet. Olyan szép volt és hangulatos, s a messzeségben a Szabadság szobor fénye is ott kandikált. Én pedig mosolyogva állok és hálát suttogok ott belül, hogy mindezt láthatom, élhetem..

A Karácsonyra készülő New York még a zsúfoltabbnál is töményebb az átlagosnál. Az emberek még annál is inkább rohannak és én már nem tudom honnan, de még többen lesznek. Ha már sok volt a duda és minden más fajta zaj, akkor hallgattam a régi időkből Frank Sinatrat, Ella Fitzgeraldot, vagy Judy Garlandot és én már majdnem hogy táncolva szívtam magamba a kirakatok és a fények nyújtotta látványt.



















A kirakatok komolyan külön turistalátványosságokká változnak advent idején. Vannak aranyosak, minden centijükben karácsonyt idézőek és vannak bizony elvetemültek. Utóbbi inkább a nagy ékszerboltokra jellemző, ahogy a karátokat a hatalmas kirakati ablakban itt-ott elrejtik a sok csillogó egyéb mindenféle között, bizonyos témákat megjelenítő színcsoportokra komponálva.




































Az utolsó pár városlátogatásom amolyan tervezetlen volt. Hogy miért történt ez így fogalmam sincs, de az általában egyetlen előre kiszemelt úti céltól menten az orrom, a megérzéseim, vagy épp a látvány csábítása után tovább.

Elmentem megnézni a Columbia Universityt, majd egy közelben lévő templomtornyot meglátván felkerekedtem hogy meglessem azt is. Ez volt a Riverside Church, amibe betoppanva az altemplomban találtam magam, ahol irodák voltak és ötletem nem volt, hogy juthatnék mégis oda, ahova célom vezetett. Egy siető párra lettem figyelmes, majd szavak nélkül rájuk bíztam magam és követtem őket. Nagy hévvel érkeztem mögöttük, de nem a templomba, hanem egy kis kápolnába, ahol egy nő beszélt. Remek - gondoltam - ezt is majdnem sikerült úgy, ahogy reméltem, majd hogy ne keltsek nagy feltűnést leültem, mintha valóban ide akartam volna jönni. Pár másodperc múlva a hölgy fuvolát kap elő és zenei frázisokról kezd beszélni majd bemutatni azokat, én meg csak ülök és röhögök magamban, hogy a véletlenek sorozata által hogy lett a templomlátogatásból fuvolakurzus hallgatás. Persze, mire onnan kijöttem a templomot bezárták a látogatók elől, így hogy ezt pótoljam, még vissza kell mennem.
Azonban hogy ez nem sikerült aznap, arra gondoltam, hogy elmegyek helyette a Szent Patrik Katedrálisba. Ott áll a belváros, a hihetetlen véráramlatú körforgás közepén az a gyönyörű, neogótikus templom, ami bár hemzseg a turistáktól, mégis békére lehet benne találni. Ez az Egyesült Államok legnagyobb katolikus székesegyháza. 1878-ban fejezték be, leszámítva a tornyokat, amiket 10 évvel később állították a helyükre. (A templomról majd írok később és részletesebben..) Nem akartam fényképezni. Inkább hagytam, hogy az a béke, ami mindegyik templomban ott van, rám találjon.

A templomból kijövet nagyon is intenzív karácsonyi fényekre lettem figyelmes, amik nem máshova, mint a Rockefeller Centernél lévő híres karácsonyfához, az angyal lámpasorhoz és a korcsolyapályához vezetettek.

New York karácsonyi díszekbe öltözése ezzel a helyszínnel veszi kezdetét, itt gyúlnak ki minden éveben először az ünnepi fények. A tradíció visszanyúlik egészen az 1931. évhez, amikor is ezen év Szentestéjén a Rockefeller Center épületegyüttesén dolgozó munkások fenyőfát állítottak az akkor még csak alapjaiban álló épülethez. Eleinte a fenyőt díszítő papírgömbök, tobozok, konzervdobozok helyett ma már a rengeteg színben pompázó lámpafüzér, s a fa tetejét egy Swarovsky kristálycsillag ékesíti. Az idei fenyő 22.5 méter magas és ha minden igaz 79 éves. Ez az egész látvány az embertömegből fakadó kellemetlenségeket elfeledtetve a karácsonyi zenével és az út túloldalán lévő fényjátékkal valami hihetetlen, óriási, és igen, ismételten csak a "te jó ég, egy film kellős közepén ácsorgok!!" érzéssel tölt el. :)

Bár még bejártam pár helyet a híres Manhattanben, de azok maradjanak a következő évre. Január 12-ig itthon, utána pedig intenzív turistáskodás Zsuzsikával és Janival karöltve, míg el nem kezdődik a 2. félév az oskolában.

Mindenkinek áldott, boldog új esztendőt!!! :)

last scene

..ennyi. A mai nap bezártam a hangszeremet a kék tokba és elköszöntem tőle az elkövetkező 3 hétre. Rengeteget melóztunk együtt így azt hiszem nyugodt lelkiismerettel hagyjuk békén egymást erre a pár hétre. Cselló és kamaravizsga - ez utóbbi három különböző felállásban -, három kamarazenekari koncert, három kamaraest, három nagyzenekari koncert, egy nap helyettesítés a "zeneiskolában" , mindezt az elmúlt hat hétben. Szerintem életemben még nem pörgettem így a repertoárt..

A kamarazenekarral három helyszínen játszottunk, ebből az első fellépésünk a Brooklyn Barge-on volt, a Brooklyn híd lábánál horgonyzó koncertekre kialakított pici hajó fedélzetén. A színpad olyan apró, hogy a három csellistán kívül mindenki állva kellett, hogy játsszon és még így is iszonyú szűkösen voltunk. Képzelhetitek milyen látványt nyújthattunk, amikor egy mozgó hajó által keltett, felhergelt hullámokkal küzdött mindenki. Hegedűseink próbáltak nem elesni, mi hárman pedig fojtottuk vissza a könnyeinket, mert a mi szemszögünkből úgy tűnt, amint épp két tucatra való részeg bazsevás tesz meg mindent az egyensúlyban maradásért. Játszottunk Mozart szimfóniát (no. 29), Barber Adagiot és Sosztakovics I. zongoraversenyt olyan szimpátiát keltve, hogy a szervezők visszahívtak minket tavaszra. Nick szerint ez nagy dolog. :)

A zongoratriónkkal két koncerten előadtuk Beethoven Ghost trióját, mire a tanárunk kitalálta mi lenne, ha megtanulnánk Sosztakovics I. trióját, ami csupán egy tétel és azzal vizsgáznánk három hét múlva.. Olyan pozitív visszajelzéseket kaptunk, hogy azóta is széles a mosoly.
A zenekarral Csajkovszkij V. szimfóniáját is három hét alatt raktuk össze és vittük színpadra - az már más kérdés, hogy mégis milyen minőségben..

Két helyen segítettem közben költözni, így dobozolásból is gyakoroltam és tökéletesítettem a tudásomat.

Latínoszék elhagyták közösen bérelt lakukat mindenki sajnálatára, hiszen a legtöbb és a legjobb összejövetelek abban a lakásban történtek. Milyen is lett volna, ha épp a lakásbúcsúztató party végződik zökkenőmentesen. Már hajnali 4 volt, amikor a rendőrség jelent meg az ajtóban. Értetlenül álltunk a kérdés előtt, hogy itt sérülés vagy bármi egyéb történt-e, mert riasztották őket. A kisszobából gyengén néha kiszűrődött, ahogy az egyik csellista lány sír, de azt gondoltuk, hogy csak a szokásos mexikói szappanoperába illő dráma zajlik ismét közte és a házigazda között, tehát az hogy Jaime zokog, normális. A rendőrök már azon voltak, hogy továbbállnak, mire megjelent Terrence, akitől már elköszöntünk, mert egyszer elindult haza és hogy hogyan került vissza még csak nem is sejtettük. Az egész egyre csak homályosodott.. Kiderült, hogy ő hívta a 911-et, mert Jaimenek, a nagyon vékony és gyenge ízületű lánynak, szétcsúszott a térde... állítólag az egyik legfájdalmasabb dolog.. Így a ki-be rohangáló sürgősségieknek majdnem órába telt, mire az ágyról a hordszékre, majd azon le az emeletről a mentőautóba szállították. Olyan volt, mintha valaki kínkeservesen szült volna - napokig nem bírtam aludni, mert ez a hang vissza-visszalátogatott.

A Hálaadás mentett meg a durva kimerüléstől. Az ünnep csütörtökre esvén hosszú, 4 napos szünetet adott. Az amerikaiak november negyedik csütörtökjén, a kanadaiak október második hétfőjén adják a hálaadásnapi vacsorát, aminek a hangulatát az otthonról ismert karácsony estéhez tudnám hasonlítani. Minden lenyugszik, senki nem dolgozik, a városok elcsendesednek és otthon családi vagy baráti körben kezdetét veszi az eszméletlen terülj-terülj asztalkám. Egy párral, Rozie és Ben a suliból és az ő családjaikkal töltöttem az aznap délutánt. Ben nagypapája prágai volt, így a szokásos hálaadási menüt rendhagyó cseh vacsorával cserélték fel. Volt knédli marhapörkölt - nekünk vegáknak valami sárga, de finom trutyi - és párolt káposzta. Majd vissza az amerikai konyhához kétféle sütőtök muffin. Ben apukája felbuzdulva azon, hogy honnan is jöttem berakott dvd-n egy régi, szórakoztató tv sorozatot, a Green acres-t, ami egy New York cityből egy vidéki farmra költözött párról szól. Mindez úgy kapcsolódott hozzám, hogy a női főszerepet Eva Gabor alakította, aki Gábor Zsazsa testvére. Ez ment a háttérben míg valakik elszundítottak, vagy egy-egy serital mellett puzzle-öztünk, a hölgyek pedig nekiültek scrabble-özni. Hangulatos volt :) .

Voltam bent a városban több ízben is, de erről majd szóljon egy következő bejegyzés..

Életképek..

..egyelőre és remélem hamarosan (én komolyan igyekszem!!) szöveges kiegészítés is érkezik majd mellé. Mert a mindennapok rohannak, de az élmények is egyre csak gyarapodnak a hátam mögött. Koncertek minden mennyiségben, próbák és az ezekből származó folyadék hiány csökkentésére, az elmaradhatatlan, a szomjat oltó édes nedűvel való találkozás hol itt, hol ott..

gyors kiegészítés még Halloweenhoz

Csak hogy lássátok, bizony egy-két amerikai igencsak elvetemült, ha Halloweenról van szó. New Jersey-ben lakik egy fogorvos, aki híres lett arról, amit Mindenszentek napját megelőző egy hónapban létrehoz, mint dekorációt. Ilyen zsúfolt kertet és háztetőt sehol nem láttam. És sajnos mivel a szóban forgó helyszín abszolút nem esik utamba, így csak háromszor láttam, akkor is kivilágítatlanul.. És lőn utolsó esélyként neki veselkedve épp AZ estén, mikor minden utca telis-tele van kosztümbe bújt izgatott gyerekekkel, kis vödörrel vagy zsákkal a kezükben az aznap esti zsákmány gyűjtésére, a ház kivilágítva, beüzemelve minden félelmetes, szívritmuszavart okozó ijesztő hang, füstgép, hirtelen éltre kelő figurák.. Telefonnal sikerült pár képet készíteni: