A mindennapok szeptember óta

Hát ha tavaly azt gondoltam, hogy mennyire elvagyok havazva, elképzelni sem tudtam volna, hogy azt az állapotot még mindig lehet fokozni.. most már képzelni sem nagyon kell, hanem "csak" csinálni és megpróbálni kihozni belőle a legjobbat.

Ismét két kamaracsoportom van - hivatalosan; gyakorlatilag még van plusz egy trió. A hangulat általában nagyon jó, de sajnos szembe kellett nézzek azzal a ténnyel, hogy bármennyire is lehetünk egyenként jó hangszeresek, a többség nem akar túllépni az iskola által szabott elvárásokon.. jó esetben annyit próbálunk, amennyivel még elfogadhatóan szól a produkciónk. De senki nem fektet bele többet, nem ismerik a partitúrát, nem másznak bele és emiatt szólhatunk tisztán meg ha kicsit jobban odafigyelünk akkor együtt, de hiányzik az egésznek az esszenciája: a lelke.. Nincs benne odaadás, igazi azonosulás, elhivatottság. Mindenki mással van elfoglalva. Volt pár próbálkozásom megmozgatni a többieket ebbe az irányba, de sikertelenül.. Ekkor éreztem, hogy ennyi, én többet magamból nem tudok beleadni, mások helyett pedig még annyit sem - kinőttem a suliba járást. Legalább is ezen a szinten. Nemkülönben ebbe bele lehet ám fáradni - és most nem a fizikai kimerültségre gondolok elsősorban. A Hálaadási hosszú hétvége kvázi megmentett, mert elutaztam, hogy még csak közel s legyek, a rokonokhoz Albanyba. És azóta ezeket a dolgokat kicsit letettem. Nincs más dolgom, mint elfogadni a tényállást, a lehetőségek korlátozottságát és megpróbálni magamból kihozni a legtöbbet és zsebre tenni mindazt, ami értékként megtanulható és elsajátítható - mert én nem a félévi vizsgákra készülök..
Nickkel jól megvagyunk, lelkesen adja át az ötleteit, nézeteit, gondolatait továbbra is. Egy kamarafellépés után kifejezetten ezért lépett oda hozzám, hogy nagyon örül, egyre több mindent lát és hall vissza, igazán nagyon boldog emiatt... én meg naná.. Úgy érzem jó döntés volt ez a plusz egy év itt, emiatt mindenképpen.

Szóval van három kamara, két zenekar, mostanában kisebb munkák - de ezekre is készülni kell - énekeseket kísérni a diplomájukon, kantáta apró apparátusra és hasonlók...  A jövőhét tele koncerttel, szám szerint néggyel, öt felállásban. Elég merész húzás volt mindent bevállalni.. de az ég vigyáz rám és mindig jön valami, amivel kicsit megtámogat, hogy ne daráljon be a rendszer. Tegnap érkeztem Baltimore-ba, itt leszek egy hétig egy könnyebb hakni miatt (mivel most Shanghaiék nincsenek az országban így hivatalosan csak a zenekari próbákról hiányzom, de Ken, a karmesterünk megértően elengedett). Egy hét, amíg gyakorolhatok meg talán kicsit többet alhatok az eddigiekhez képest, egyszóval itt a lehetőség egy kicsit felszívnom magam és készülni az utolsó három hét színes skálán mozgó megmérettetéseire.

Oh, arról még nem is írtam, hogy hova kötöztem. A tanítás kezdete előtt szeptemberben pár napot idegölő sikertelenséggel lógtam a telefonon, hátha valaki azt válaszolja végre, hogy igen még mindig szabad a hely... de sehol semmi. Majd egy bolíviai hegedűs lány hívott fel, hogy talált egy apartmant, ami közel van a sulihoz (buszmegállóig 1 perc séta se, majd busszal 12 perc alatt ott vagyok a mindennapok színterén), közel boltokhoz és egy gimnáziumhoz, ami miatt egy rendőrautó legalább egyszer húszpercenként körbejárja a környéket éjjel-nappal. Nagy konyha, két háló, fürdő,  lehet gyakorolni és ami a hab a tortán: olcsóbb, mint a tavalyi hely :) Azonnal költöztem!! Mindenki egyenlő, ha valami  nem tetszik meglehet mondani, nincsenek állatok bezárva és nincs néééni, aki szép csendesen kinyír lelkileg. Szóval béke van, persze nincs csillogó tisztaság, de Jóbarátok hangulat annál inkább, főleg mióta a tulaj adott egy kanapét a konyhánkba és amióta fölénk költözött Xinghao (ejtsd: Singhao) a kínai hegedűs, aki a saját portáján főzési lehetőség hiánya miatt sok időt tölt nálunk és gyakorol vagy kotyvaszt néha egészen ínycsiklandozó igazi kínai kaját (az anyukája szakács... ) vagy bonyolítja kis szíve rejtett vonzalmát egy koreai hegedűs lány iránt.. így a jóbarátok életünk néha ázsiai szappanná változik, de jó ez így :)

Három és fél hét .. ;)

    

Valami amerika tesó módra - első napok

10 nap, ennyink volt. Őrületes tempó illetve rengeteg látni és befogadni való volt ebben a pár napban.
Anna és John vendégszeretete rengeteg segítséget nyújtott. A 10 napból azt hiszem egyetlenegyet sem  töltöttünk semmittevéssel. 
Az első nap a hosszú utazás után bár csak dél körül kezdődött, de banki teendőim és a NYCity pass megvétele után Anna elvitt minket Hobokenbe, ami a Hudson River nyugati partján fekszik, a város egy magasabb pontjára, ahonnan Ági és Tomi először láthatták a New Yorkot élőben, valós méreteiben szemben a folyó túlpartján. Akkor tudtuk meg, hogy Hoboken kicsit olyan, mint Brooklyn. Ha nem is igazi kerülete New Yorknak, rengeteg a nagyvárosban dolgozó ember, aki mikor családossá válik ideköltözik ki, mert mégiscsak nyugodtabb és a közlekedés egyszerű, vasúton pár perc alatt bent vannak manhattan szívében. Nem mellesleg Hoboken híres az ott született Frank Sinatraról és az első amerikai baseball meccs helyszínéről - persze az utóbbi a mai napig is véresen komolyan vitatott kérdés.. :)

Vasárnap, a második nap bementünk New York-ba és körbenéztünk pár helyen, elmentünk a Times Squarre, A Rockefeller Centerhez, a St. Patrick Katedrálisba, majd délnek vettük az irányt és tettünk egy kört a village-ben. Manhattan lakóinak sokszínű énjeik leginkább itt, a régi bohém negyedben láthatóak egymás mellett, mint egy impresszionista festményen az ezer és ezer színárnyalat, így olvad eggyé és teszi sajátságossá greenwich village képét és benyomását. Itt fordultunk sokszor egy.egy fazon után, akár férfi, akár nő, de volt olyan, aki esetében ezt eldönteni sem bírtuk, és vontuk le a konklúziót: itt aztán bármit bármikor magadra ölthetsz ruha gyanánt, senki nem néz hülyének. Elfogadnak. 
Felkerestük a bizonyos kereszteződést a Grove és Bedford street találkozásánál, ahol áll a ház, amit a jóbarátokból ismerhetünk, mint a lányok lakását. A Washongton Square Park felé belefutottunk egy fekete zenészbanda előadásába, akik swingeltek, jazzeltek meg bluest énekeltek 4-en egy szál bőgővel. Kis ízelítő abból, ami később a parkban fogadott minket. Ott minden 10 méteren valami más szólt vagy más kápráztatta a szemeket. Valaki stand up comedy-vel kalapozott, voltak, akik jazzt muzsikáltak, láttunk hippiket gitározni egy az egyben olyan szerelésben, mintha hirtelen a Hair idejében lennénk, firzbivel és kis babzsáklabdával zsonglőrködőket. Óriási hangulat van ott :). 

Késő délután még délebbre mentünk, a kereskedelmi központba. Megnéztük az emlékművet, amit az ikertornyok helyén emeltek - bár ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Az elbarikádozott területet hosszasan végigjáratják kívül, ahol többször is megvizsgálják a beléptető kártyát, amit a Memorial "boltban" lehet kérni. (Most már csak lehetett, szeptember óta csak online lehet igényelni és úgy bejutni..-ezt sem értem.) A hosszas körbejáratás közben pedig átvilágítanak mindent és mindenkit. Az emlékmű egyébként szép és megdöbbentő. Nagyon megdöbbentő .. akár csak bele gondolni is.. Ha jól tudom a két vízesés konkrétan a két épület eredeti helyén áll, rajta körben a nevek, este pedig gyönyörűen van kivilágítva.  
Lehetnek itt Memorial boltok meg majd múzeum és hasonlók, nekem ami a legközelebb hozza azokat a napokat 2001-ből, a St. Paul's Chapel. Ez a kis kápolna alig 100 méterre áll a tragédia helyszínétől és semmi baja nem lett, sőt ez a hely volt az egyik mentő hadiszállás azokban a napokban, hetekben. A tűzoltók és önkéntesek idejöttek pihenni, enni, aludni, imádkozni. Vannak képek és egy-egy leírás, de van itt tűzoltóruha, a cetlik, rengeteg, amiken emberek eltűnt családtagjaikat keresik, gyerek rajzok és üzenetek a Világ minden tájáról, rózsafüzérek és egy kisebb ágy, ami csak egy az akkori sokból a megfáradt mentők, segédkezők számára .. Szóval ez, inkább ez az, ami áthatja az embert annyira, hogy nem tud hangosan és türelmetlenül szólni a másikra egy darabig.. 

   

minden rendben

Szerdán, mikor visszaérkeztünk az egyre jobban kihűlő lakásba és az egyre nehezebben viselhető gyertyavilágos félhomályba, a felettünk lakó szomszéd Chris azzal a hírrel fogadott minket, hogy a szolgáltató azt találta mondani pár órával korábban, hogy hétfőig, tehát egészen november 5-ig nem lesz áramunk..

Kisebb kétségbeesés, mert már csak a gondolata a hideg lakásnak és a világítás nélküliség tél felé haladva mégsem olyan vidám és könnyen viselhető dolog. Nekiláttunk főzni aznap estére, addig is melegítjük a konyhát, mikor mint derült égből a villámcsapás, a villanyok felgyulladtak, a hűtő ismét elkezdett teljes erejével üzemelni és búúúúgni- örömtánc!!!! Azóta minden maradt, nem csak futó lélekmelegítő volt!! És hallva a körülöttünk lévő ismerősöktől az ottani állapotokat, nagy szerencsénk van, mert sok helyen még mindig nincs semmi, se áram, se fűtés..

Az egyetem hétfőn indul újra, a hétvégi koncertek a töröltek között. Ez a kényszerpihenő ilyen körülményekkel ,mint ami szerda este óta van őszintén igazán jólesik. Végre van idő aludni, hatalmasakat sétálni, gyakorolni, olvasni, blogolni :) mindezt olyan társasággal fűszerezve, amit Bogi itt maradása jelent :)

Ölelés mindenkinek!!

Gyors update

csak hogy mindenki megnyugodjon. Minden rendben van, Sandy pusztítása nálunk nem volt olyan durva, amilyen képeket láthattok, vagy híreket hallhattok otthon. Magasabban vagyunk, mint a nagyváros és new jersey azon része, ahol házakat sodort el az ár. Itt volt kegyetlen széllökés, erősebb eső és a legrosszabb, ami ért minket és még mindig tart, hogy nincs áramunk már két éjszakája és második napja. A környéken szerencsétlen fák gyökerestül kicsavarva, vagy derekuknál kettétörve fekszenek az utakon. Tegnap óta szélcsend van, takarítják a törmelékeket. A sulit bezárták hétfőn és azóta is szünetelünk.

A viharos estét átvészelni segített az, hogy itt van Bogi, aki Sandy miatt itt ragadt velem. A másik, hogy miután elment a világításunk és aludni próbáltunk -a hurrikán ekkor tetőzhetett nálunk-, a konyhában maradt Xinghao, az egyik új kínai hegedűs srác, aki épp egy hete költözött a felettünk lévő lakásba, és este 11-től hajnali 2.30-ig gyakorolt. Sokkal kellemesebb és nyugtatóbb volt őt hallgatni, mint a ház falán a deszkákat rezegtető erős szél süvítését.

Szóval így vagyunk, suli és áram nélkül, gyakorolunk, este sert bontunk, főzünk, gyertyát gyújtunk. Amíg áram nincs, addig internetünk sem lesz (mert router-ünk van).

Jelenleg egy sushi bárba jöttünk, mert a többi helyet, ahova igyekeztünk, hogy telefonokat töltsünk és életjelet adjunk, tele van... a starbucks-ban hosszú sor, mindenki laptoppal, mindenki hasonló szándékkal érkezett... így lett a jelenlegi hely, amit annyira nem is bánok. 

Viszont, ami tuti, hogy amint visszatér az internet a házba írok, hogy milyen is volt a 10 napos tesós amerika, meg arról, hogy hogyan és hova költöztem szeptemberben, no meg a mindennapokról!!!

Köszönet mindenkinek a gondolatokért, amik az elmúlt pár napban (is) érkeztek. Minden rendben!!
Remélem hamarosan jelentkezem több mindennel !!!!!!!!!

:) 

Utolsó... erre a tanévre. Úgy néz ki összejönnek a dolgok úgy, hogy augusztustól újabb hasonló év veszi kezdetét :).
 

Ismét a reptéren.. bár még csak dél van, a gépem meg este indul, van időm irkálni, de azt nem tudom, hogy mikor fog ez a bejegyzés felkerülni a világhálóra, mert furcsa mód NY legnagyobb repterén nincs ingyen internet szolgáltatás. Vagy van, csak még tüzetesebben kéne keresnem..

A koncert után sok tenni és intézni való került a listára és mindeközben itt volt Griet -a belga ismerős, anno ő volt az erasmusos néni Gentben, innen az ismeretség, ami az idő folyamán barátsággá lett -, ami azt jelentette, hogy  a sokféle hivatalos dologból fakadó idegeskedés, feszültség, sikertelenségből származó kétségbeesés mellett, pár nap nyugalom, hátradőlés, turizmus, finom ételek és italok, hangulatos beszélgetések adattak meg.
 

Griet a village-ben talált magának szállást egy apartmanban, ahol én is eltöltöttem két éjszakát. A village manhattan déli részén van, ez az a hely, ahol a felhőkarcolók csak a távolból láthatók. Itt már az utcák sem a négyzetrácsos elrendezés szerint futnak és a legtöbb ház az a bizonyos tipikus alacsony, tűzlétrák mind a fronton forma (mint a jóbarátokban). Zsuzsiékkal jártam itt először, januárban. Azóta még bizonyosabb vagyok, hogy ez a kerület az egyik kedvencem. Utolsó ott töltött esténken kiültünk, én a párkányra, ő meg a tűzlétra "erkély részére" és hmm.. szép mennyiségben elfogyasztott borral és sajttal órákon keresztül beszélgettünk és éltük a new york-i lét egy szeletét. Egy gondolat, ezt is beszéltük többek között, ami már bennem megfogalmazódott párszor, hogy ennek a városnak tipikus zaja van. Megfordultam már itt-ott, nagy városokban, de itt, ez olyan, amilyet máshol még nem hallottam. Talán a rengeteg duda-szó teszi. Másnap reggel én mentem reggelit vadászni a napsütötte kisutcákba. Óriási hangulata volt ennek. Egy nap hatalmas sétát tettünk, átkeltünk a Broolyn hídon, majd tekeregtünk egy nagyot Brooklynban. Állítólag ez az egyik újabb gazdag része NY citynek, mert újulnak és szépülnek a házak, a terek, korzók újulnak, épülnek, rajtuk sétálva szemközt az East River túloldalán Manhattan panorámája.
 

New Yorkot szűk négy nap Boston követte. Ez a város inkább európai, mint amerikai. Itt állomásozik a hajó a bizonyos tea délutánról. A legtöbb épület piros téglával van burkolva csakúgy, mint a legtöbb járda a központban. Kikötőváros lévén hatalmas választék és mennyiség van tengeri étkekből - legjobb hely, ahova mehettünk :). Bejártuk azt a környéket, ahol egy négyzetkilométeren belül négyféle templom van, egy 400 éves temető, majd rögtön közvetlen mellette az olasz negyed, ahol szinte minden földszinti helység autentikus étterem, Mamma Mia, Villa Francesca és hasonlók. Gyönyörű idő lévén biciklit béreltünk és eltekertünk a Charles River mentén a Harvardra. Régi kívánságom volt ez, ott tölteni pár órát, beleszagolni a légkörbe, élni egy kicsit ott az időt. Varázslatos volt. Az egyetem idén zárja le a 375. tanévet.  A legtöbb újabb épületet olyanra tervezik, hogy a lehetőségekhez képest maximálisan hasonuljanak az idősebbekhez. A campus hatalmas és komolyan erőt sugároznak a nagy fekete rácsos kapuk. 

Másnap végigtekertünk egy gyönyörű, nemes sorházak kerületében, visszafelé láttuk a Bostoni Konzervatóriumot és a bostoni Koncerttermet. Délután éppen hogy visszavittük a bicikliket, leszakadt az ég, ami nem lett volna baj, mert beülünk valahova enni és végre újra ihatok egy korsó csak Bostonnak előállított és csak ott fogyasztható Sam Adams Brick sört, míg lecsillapodik a zuhé. Így tökéletes lett volna. De amint kérték a személyimet elutasítottak. Most tudtam meg, hogy Massachusetts állam törvénye, hogy külföldiektől csak és kizárólag útlevelet fogadnak el személyazonosításra.. Szóval ha egyszer Bostonban jártok legyen veletek útlevél, különben szomjasak maradtok!! Mindent bevetettem, amit belehetett.. de nem sikerült. Már csak emiatt is vissza kell menni. Azt a barnás sört januárban a rokonokkal ott töltött pár órás látogatás ebédjénél kóstoltam.. és hmmm.. finom :).
 

Reggel hagytuk el bárka-szállásunkat vízi taxival, ami viccen kívül fele annyiba került, mint első nap a taxi a vonatállomástól. A Nap már elő-előbújt a felhők mögül és végig Boston kikötője mentén tökéletes utolsó kép volt a városról. :)

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

És ím.. négy és fél órával később megtaláltam a Master Cardomnak köszönhető ingyenes internet lehetőséget. 

..hamarosan :):)

Eszméletlen volt az utolsó egy-másfél hónap. Nem láttunk ki a kottákból. Türelmet, erőt, kitartást próbáló koncertdömping és az ezeket megelőző próbák szakmai és emberi kihívásai, rengeteg volt. Az elmúlt egy-két hétben pedig a kétségbeeséstől olyan gyakorlásba kezdtem, mint még talán soha... felvevőkészülék, kávé, Bach-Beethoven-Rachmaniov, 7-8 órák átlagban naponta. Sok mindent megjártam azzal, hogy ilyen nyers formában szembesültem azzal, mi az ami van és mi minden hiányzik, amit magaménak szeretnék tudni a hangszer mellett. Átértékelődtek bennem dolgok. A színpadot -bár izgulósan kezdődött, de ezt a külső jelenlévők saját elmondásuk alapján nem vették észre- idővel megszoktam és azt hiszem történtek pillanatok. A végén a közönség állva tapsolt,  köztük Nick is :) Boris a Beethovenemet pozitívan méltatta, ami tőle nagy dolog, de annál értékesebb.

Sokan segítettek és mellettem álltak a finisben és ez rendkívül jól esett. Az otthonról küldött üzenetekért és gondolatokért pedig hála dobog idebent!!!!!

 Coming soon ;)

  

A 30 óráig tartó március 25.

Talán nem is lehet szavakkal kifejezni, hogy milyen hálás vagyok azért a sok szép, szívet melengető, megnevettető üzenetekért, amit eddigi életem leghosszabb születésnapján Tőletek kaptam!!!!! Köszönök minden szót!!!
Amikor otthon 25.-re fordult az óra itt még jócskán csak az előeste tartott, amit koncerten töltöttünk Annával 'az itteni egyetlen és legjobb pót-anyukával' és Vali koncertmesterkedésével. Már ezalatt jöttek az üzenetek :). Utána pár zenekari taggal vacsoráztunk, majd mire hazaértünk itt is születésnapba fordult az óra és Vali énekkel köszöntött, mellette pedig egy gyönyörű koncert felsővel és egy pár fülbevalóval, amit én néztem ki, csak azt nem tudtam akkor még, hogy magamnak - cseles a csaj, a felsőt még fel is próbálta, nehogy gyanúba keveredjen.
Reggel mise, majd a családi skype egyszerre Budapest-Pécs-Montclair kapcsolással. Annáék ebédre invitáltak minket Valival és a előző este mélységes hallgatása a szülinapommal kapcsolatban arra következtetésre juttatott, hogy talán nem is tudják, mily nap virradt 25-én. De már az ajtóban köszöntöttek. Olyanok ők, mint pót-szülők, vagy nagyszülők, családom voltak ők aznap, Drágák. Az ebéd után torta is került az asztalra és egy újabb pár fülbevaló :).
Este Shoenberg próba a kamarazenekarral, amin az igencsak kétségbeejtő teljesítményünk miatt Nick gyomorbamászó és lelket csavaró gyászbeszédet tartott leírva az egyre közeledő koncertet és sorra véve a mentés érdekében a lehetséges opciókat. Aznap este senki meg nem mukkant, munka volt, célratörő, feszített tempóban és még annál is feszültebb légkörrel, másfél órával megnyúlva. Az esti serezés így csúszott 11-re, de még ekkor is voltak olyanok, kik jöttek vagy már ott voltak. Ott ülve éreztem, hogy szokatlanul hosszúnak tűnik a nap.. megnyúlt.. 30 óra és ezalatt mi minden. :)

Ember tervez...

.. egy olyan napot, amin eredetileg bementem volna New Yorkba járkálni, talán megnézni valamit, aztán Kristinával egy elsős csellista lánnyal összetalálkozunk és együtt becélozzuk a Brooklyn Barge-ot ( a kis hajót, ahol a kamarazenekarral koncerteztünk még decemberben) és meghallgatjuk Nick szonáta estjét.
De nem így lett. Az idő szürke volt és nedves, kedvetlen, így inkább halasztottam máskorra a városban lébecolást, és későbbre az esti koncertre való indulást. Kora délután telefonált Júlia, az itt élő magyar, 17 évesen még az '50-es években kitelepült özvegy hölgy, hogy ha terveztem esetleg a koncertet estére, akkor szívesen bevisz, ha más is jönne, befér a kocsiba, csak induljunk el hamarabb, mert nem akar nagy dugóba keveredni.
Újra-újratervezés, 4-kor "nem baj, ha hamarabb ott leszünk, legalább megvacsorázunk." alapon indulás. Bő óra múlva már ott voltunk a bárkánál, Júlia pedig nemes egyszerűséggel beinvitált minket a közvetlen mellette lévő étterembe, mindez a Brooklyn híd lábánál képzelhetitek milyen panorámával bír .. illetve mi más egyébbel.
Órákon keresztül vigyorogtam, mert folyamatosan dolgoztam fel, hogy hol vagyok és milyen körülmények között. Az asztalokon elvégzendő utolsó simítások miatt leültünk a bárpulthoz, két deci bor, Júlia koktélt rendelt, majd arra gondolt, milyen vicces lenne felhívni Nicket, hátha itt van már.. telefon, de a telefonszám még kis kézzel írt telefon-noteszből. "Hálo, Nick?? Itt Júlia.. képzeld itt vagyunk a ... már nem emlékszem a nevére ... étteremben és éppen a harmadik italomat iszom... nem, nem vagyok egyedül, itt van két tanítványod, át tudsz jönni?.. ok, remek. Bye-bye." A nő karakter, de fura is, töri egy kicsit a magyart és nem beszél sokat, de attól az egy korty Cosmopolitan-tól úgy megeredt a nyelve, hogy én komolyan a könnyeimmel küzdöttem :) harmadik ital - hehh... később tényleg eljutott a harmadikhoz is. Nick jött, vigyorog, mint a vadalma - tegnap előadta, hogy mit is gondolt akkor.

A vacsora fenséges, a kiszolgálás eszméletlen, a boros és vizes poharainkat folyton utántöltötték, ha kimentem a mosdóba, mire visszaértem az ölemre kerülő szalvéta sok-sokszögű alakzatra összehajtva várt, a széket alánk tolták. A kilátás csupán... :

A koncert klassz volt, inspiráló, mosolyogtató és annyit mondtam Nicknek gratuláláskor, hogy nagyon örülök, hogy ő a tanárom. Nyilván millió dolláros vigyor az arcomon, mert feldobott a koncert szakmai-lelkileg (ezt a szót akkor most szabadalmaztatom), az azt megelőző három órát meg talán érthető, hogy nem letörten konstatáltam, hogy a vacsora nem egy hot-dog volt egy sarki árus mellett az esőben. Nick tegnap kamara zenekari próbán nagy hévvel "említette" meg, hogy: és képzeljétek Tündi és Kristina eljöttek a koncertemre,...hmm.. ittasan..
Melléfogott, de sebaj, tudja ő és mindenki, hogy nem voltunk azok, csak így viccesebb és szerzett egy hatalmas nevetést, azzal, ahogy azt előadta.

Filmajánló

Azt tudtam, hogy a csellótanárom, Nick édesanyja híres hegedűtanár.. sőt még film is készült róla. Nem nagyon néztem én ennek utána, egészen mostanáig. A film 1999-ben jelent meg The music of the heart (magyarul így fordították: A szív dallamai) címmel, főszerepben Meryl Streep. Az eszembe nem jutott volna, hogy ilyen történet van a hátuk mögött. Egy édesanya, aki egyedül marad két fiával és mindent megtesz, hogy neki való hegedűtanári állást szerezzen. Esélyt kapva egy harlemi iskolában, bizonyít és az évek alatt olyan tömegeket mozgat meg, annyi emberhez ér el, amire senki nem mert volna gondolni eleinte. Az iskolák támogatásának csökkenésével az egész zenei program létjogosultsága veszélybe kerül, de ahhoz elegen ismerik el és ragaszkodnak hozzá, hogy nem hagyják a szóban forgó értéket csak úgy eltűnni a süllyesztőben.

Ha csak úgy leülök végignézni, akkor valószínű olyan érzéssel állok fel, hogy milyen kedves kis amerikai szirup megint, meg biztos pár dolog el van túlozva... de így, hogy tudom, az egész történet olyan valóságos, mint ahogy Roberta fia Nick jelenleg a tanárom; abszolúte kézzelfogható, és igaz, hogy az a bizonyos koncert a történet végén valóban így és ilyen emberek közreműködésével jött létre, mint Itzak Perlman, Isaac Stern, Arnold Steinhardt, Marc O'connor és még páran a jó ügy érdekében. A filmben csupán a magánéleti vonulat valódiságában nem vagyok biztos. Létezik, hogy az egy fiktív kiegészítés ahhoz ami viszont igaz, miszerint az édesapa bizony lelépett..

Itt az előzetes:



Egy részlet a filmből:



És ugyanez a részlet a való életből. Ha van türelmetek egy kicsit nézni,a sok híresség után a színpad közepén mutatják Robertát és mögötte a csellóval Nicket, a maga teljes valójában. :



Ha valaki kedvet kapott és nincs ötlete a film beszerzését illetően, érdeklődjetek egyetlen drága Öcsémnél, ki segít kiküszöbölni eme technikai hátráló tényezőt. (bocs Tomi!!)

Drága Mindenki!!!

Újra jelentkezem.. De egyelőre csak EmZÉperIksZ terjedelemben.

Bár már csütörtökön lesz négy hete, hogy a székhelyem visszakerült az Atlanti-óceán nyugati partjához, rengeteg helyen jártunk, sok mindent láttunk és nem tudtam volna tartani érdemben az iramot, hát ezért hallgattam azóta.

Az ide út zökkenőmentesen ment. És az, hogy az új tokommal szemtől szembe találkoztam a new york-i reptéren óriási mosolyt varázsolt az arcomra és megnyugvást, hogy nem keveredett el sehol a 7000 km alatt. Ezennel 10 év együttműködés után az előző kék dobozomat nyugdíjaztatom, ami végigjárt velem jó pár országot, kalandot, történést.. :) Ez a kis fiatal szürke pedig hihetetlenül könnyű és még annyi jó tulajdonsága élvezem most újonnan :)

A megszokása annak, hogy újra itt vagyok, messze-messze az origótól - ráadásul egy olyan karácsonyi szünet után, amire csak annyit tudok mondani, hogy életem egyik legjobbja, -szebbje volt, - az segített talán a legjobban, hogy volt átmenet a családi-baráti kör és az egy szál magam vagyok állapot között, mindez Zsuzsi és Jani személyében. Kikkel családot varázsoltunk arra a 12 napra, amit itt töltöttek velem januárban. :)

Rengeteget mentünk és még annál is többet láttunk. Tapasztaltunk igazi amerikai road tripet, motelban éjszakázást, new york-i jazz klub hangulatot, minden féle és stílusú turista busz vezetőt, időjárásból nagyon-nagyon hideget és hideget..na jó, meg egy kicsit melegebbet a hidegnél. Napsütést és hóhullást. Erről a 12 napról fogok majd előre még csak nem is sejthető tempóban irkálni, no meg talán a jelenről is közben paralel beszámolni.

A mait ezzel rövidre is zárom és csak annyi, hogy jól vagyok; a november-decemberi mókuskerék, a karácsonyi sürgés-forgás és az intenzív turistáskodás végeláthatatlan egyvelege, tehát az elmúlt két hónap egyszer s mindenkorra kipihenve. Mindezt sok-sok alvással, alig beszélgetéssel, könyvbe bújással, gyakorlással, majd most a legvégén egy lelépéssel megspékelve (eltűntem 4 napra a "közelben" élő rokonokhoz az előző hétvégén) érzem úgy, hogy sikerült elérni.

Inspiráltan, tettre készen, erővel telve (amire pedig vigyázok, hogy minél tovább ki is tartson) vetem bele magam a következő 4 hónapba.

Sok puszi Nektek és vigyázzatok Magatokra!!!