Több, mint öt órán keresztül beszéltek sok fontos, kevésbé lényeges és néha igencsak megmosolyogtató, már nevetséges dologról ezen a bizonyos student orientation szeánszon. Vízum, tárgyfelvétel, suli internetes rendszerének használata, biztosítás, utazás, egyetem nyújtotta lehetőségek és hasonlók. A fejesek beszédeit a mikrofonnal felszerelt állvány mögül, a háttérben kivetítőkkel 10 személyes körasztaloknál ülve hallgattuk,- mindenki dideregve a most már hivatalosan is gyűlöletem tárgyává vált légkondi miatt,- svédasztalos reggeli és ebéd keretébe foglalva. Amikor már sok volt, az amúgy tényleg fontos információkat közlő agymosás, akkor valami olyasmi következett, amin azóta is derülök, ha eszembe jut. Az egyik nő halál komolyan, a háttérben kivetítve az általa vélt fontosabb gondolatokkal, arról tartott előadást, hogy 'milyenek is az amerikai emberek'. ... Például, hogy az idő pénz. "Ezen elmélet alapján, ha nálunk valamit például délután 5 órára meg kell csinálni, akkor annak készen kell lennie pontban az elvárt időpontra. Többször előfordulhat, hogy bejön valaki csacsogni és ezzel hátráltat. Ilyenkor ezt az embert azonnal el kell távolítani. Vannak olyan országok, ahol az emberi kapcsolatok fontosabbak a munkánál és inkább azt tolják későbbre, ezzel nem teljesítve annak elkészülési pontosságát. Az amerikaiak ezt nem csinálják." Vagy: "Nálunk két ember beszélgetése, olyan, mint egy ping-pong mérkőzés, egyszer az egyik beszél, majd a másik (nem mondod, komolyan!?!?). Ha egy harmadik közben odaérkezik elég ronda dolog közbe szólni. (???) Itt én már fogom vissza a mosolygásra késztetett arcom :). Majd, ami vitte a pálmát, hogy "az amerikaiaknál igazi, mély baráti kapcsolatok nemigen, vagy ha mégis, akkor az csak nagyon hosszú közös múlt, minimum tíz évnyi ismeretség után alakulnak ki. Így senki ne csodálkozzon, hogy nem talál majd olyan barát alapanyagot ebből a nemzetből, mint amit esetleg otthon megszokott." Az asztalunknál csak ülünk és a könnyesre röhögést egy-egy összekacsintó mosolyba rejtve jót mulatunk ezen az egészen. Mert lehet, hogy tényleg ilyen az amerikai népnek a túlnyomó része, de miért kell erről még előadást is tartani? Mintha a szociális, érzelmi retardáltságukat mutatta volna be.. És elég kemény általánosítás ez így..
Mint a mérgezett egér menekültem a hibernálásra előkészített kb. 50 fős csapatból erről az eszméletlen fejtágításról.
Egy bolíviai hegedűs lány, Karin hívott fel még az ezt megelőző napon és felajánlotta, hogy körbevisz az egyetemen, a campuson. Majd erről is készítek képeket. Hangulatos és inspiráló. Még tavasszal Dalmával találkoztam az Asztóriánál lévő ELTE épületek valamelyikénél, s ekkor egy olyan egyetemi hétköznapba csöppentem bele, amiben nekem soha nem volt lehetőségem élni. Ahol a diákok járnak egyik épületből a másikba, beülnek a kávézóba, vagy ki a padokra, diák napokkor bárpult és pizza szeletes bódék jelennek meg az udvaron. Hiányoltam, hogy ez nekünk kimarad. És most itt van!! :) Az itteni Campus nagy, de bejárható. A zenei tanszék rögtön a főbejáratnál van, utána egy koncertterem, aminek a befogadó képessége bár nem a legnagyobb (mindössze 500 fő), de NY közelsége miatt nagy nevek is szerepelnek a koncertműsoron és mi diákok ingyen kapunk jegyet. Majd sok-sok épület más tanszékek számára, könyvtár reggel 8-tól este 10-ig tartó szolgálattal telis-tele CD-vel, kávézók, büfék, ebédlő, egy igazi amerikai stílusú diner. Az egyik büfében olyan akció van, hogy 2 dollár 50 centért veszel egy műanyag fél literes, zárható kávés poharat, ami egész tanévben a tiéd és abban a kávézóban onnantól kezdve az 1, 75 dolláros 3 deci kávé helyett 1 dollárért töltheted fel a saját bejáratú bödönt. Van bolt mindenféle MSU (Montcail State University) logóval ellátott cikkel, kezdve a pólóktól a kávés/teás termoszokig, mindenféle használt és új tankkönyvvel, Sport centrum, ahol mindenféle csoportos óra, a gépek, az úszómedence a diákkal ingyen használható. Tundey pedig vigyorog, mert óriási a lehetőségek tárháza, és a zenei tanszéknek erről az oldaláról még nem is meséltem.
Kedden kezdődött a tanév, azóta folyamatban tisztul ki a kép a tanszéken belüli életről. Egy főtárgy-, egy kamaraóra egy héten. Zenekar kétszer egy japán, egész jónak ígérkező karmesterrel. Hetente egy vonós ún. praktikum péntekenként. Ez amolyan keveréke a kurzusnak és a színpadon való játék gyakorlásának. Mert kb. 20 percet kap az aktuális jelentkező, amibe nem fér bele egy komplett óra, de mégis kapsz visszajelzést a játékodról, egy-két gondolatot, ötletet. Ezeken tanítanak az itteni tanárok, illetve olyan vendégek, mint például a New York-i Filharmonikusok koncertmestere... Kis kamarazenekar, amire jelentkezni lehet. Valószínű vetésforgó szisztéma szerint leszünk mi, érdeklődő csellisták beosztva, mert 14-en vagyunk, arra a kettő, esetleg három helyre. Ennek a kis létszámú együttesnek az a koncepciója, hogy karmester nélkül, de minden hangszerből egy-egy tanár is velünk játszik, de hátsó pultokban ülve. Pedagógiai szempontból a lényeg, hogy ők ilyenkor nem mint tanár vannak jelen, hanem mint tapasztalt kamarazenész partnerek, ezzel gondolkodásra inspirálva minket. Mert inkább szól ez a kommunikációról - a zenei megoldások megkeresése, illetve ezek közös hullámhosszra való emelése, kimunkálása. Tetszenek ezek a dolgok.
Gyakorlási lehetőség viszonylag van. Sok a terem, sok a diák is - de nem vészes, eddig mindig sikerült termet szerezni. Van külön csellótároló szoba, ahova csak nekünk van kulcsunk.
Zenekari beosztás a keddi meghallgatás alapján lett kiírva. Rég játszottam idegenek előtt és szegény csellóm is nehezen viseli ezt a párás, bent mégis szárazra fagyasztott levegőt és ezek folytonos váltakozását, így én sem a legnagyobb kényelemben, "kellemesen" remegve, izgulva játszottam. A karmesternek, mint ez egy mai beszélgetésből kiderült, tetszik a játékom, így a Ravel Lúdanyó meséiben szólamot vezetek és játszom azt a pár szóló állást :). A bácsinak volt egy olyan ötlete, hogy akit érdekel egy kicsit zenetörténeti, -elméleti szempontból a Brahms I. szimfónia jobban, azok iratkozzanak föl és keresünk egy közös időpontot, akár pizzát rendelve, és belevetjük magunkat. :)
Nick!! - love is in the air - , nem, csak viccelek!!! Ma volt vele az első órám. Kikérdezett, hogy miket játszottam, miket szeretnék, mik azok, amiket mindenképp hozzá kell tanulni a már meglévő repertoárhoz. A konklúziója az lett a beszélgetésnek, hogy minél több anyagot végezni, első sorban szonátákat, mert azok szégyen, de nagyon kimaradtak az életemből. Eddig!! Aztán csellóztam neki, ő pedig olyan gyengéimre, illetve kényelemből lefaragott hiányosságaimra mutatott rá, hogy örülök, hogy ismét tanár van a közelben :) és ráadásul ilyen!!! Judith nagy aduász volt a tanulmányaim során, folyamatosan élesztette bennem az igényt a különböző színek keresése, és az azokkal való játék iránt, annyiszor emlegette; hát nem ezt a kulcsszót hallom az újdonsült tanáromtól? Hatalmas mosoly a lélekben!!! Éljen!!!
Nem sokkal az órám után volt a kamarazenei csoportok beosztására kiírt meghallgatás. Teljesen másképp játszottam, mint pár nappal korábban a zenekari stimmeket és egy Bach tételt.
Az első pár nap elteltével úgy érzem jó lesz ez, jót fog tenni, mindenképp. Sok mindenbe lehet kapaszkodni, rengeteg lehetőség kínálkozik belemászni a dolgokba. Jó újra egyetemistának lenni!! :)
