Furcsa dolog ez az utazás, az ember mindig búcsúzik, még ha csak két és fél hétről is van szó. Ilyenkor számot vet. Érdemes volt? Láttál, forgolódtál, tapasztaltál? Megtetted a tőled telhető legtöbbet?? Tegnap ezek a gondolatok cikáztak a fejemben a buszon New York felé. Azt hiszem nyugodt a lelkiismeretem. Rengeteget muzsikáltunk össze a két kezünkkel, sok mindent megtéve és hozzáadva a sikeres eredményért. Persze mindig lehetne jobb.. ez törvény, de inkább része az útnak, mint kudarc. És ha így állok hozzá inkább vagyok inspirált, mint sem letört. Voltak mély pontok, voltak felemelő pillanatok, fáradtság, és/vagy az abból fakadó "megőrülések", amik nyilván a könnyes röhögésig fajultak. Sok mindenre -zenei megoldások, gyakorlás...- az utolsó pár hétben, sőt, komolyan az utolsó hétben jöttem rá, s verhetném a fejem a falba, hogy ez miért nem jutott hamarabb az eszembe, vagy, hogy hogy is csinálhattam eddig másképp, de majd januárban. Úton vagyok!! És talán még a korábbinál is jobban örülök és becsülöm a kezeket és személyiségeket, akik tanítanak.
Párszor eltűntem a hétköznapi forgatagból a városba. Valahogy mindig egyszemélyesre sikeredett, amit néha kicsit talán bántam, de a legtöbbször emiatt lett az összes ilyen napom töltekező, nyugodt, abszolúte személyre szabott. Amikor eljutottam a Brooklyn hídhoz, a közepéhez érve már teljesen besötétedett és a fényárban úszó Manhattant és a East Rivert nézve az a rengeteg - gondolom többnyire turista - helikopter úgy világítottak, mintha egy csapat szentjánosbogár díszítette volna a képet. Olyan szép volt és hangulatos, s a messzeségben a Szabadság szobor fénye is ott kandikált. Én pedig mosolyogva állok és hálát suttogok ott belül, hogy mindezt láthatom, élhetem..
A Karácsonyra készülő New York még a zsúfoltabbnál is töményebb az átlagosnál. Az emberek még annál is inkább rohannak és én már nem tudom honnan, de még többen lesznek. Ha már sok volt a duda és minden más fajta zaj, akkor hallgattam a régi időkből Frank Sinatrat, Ella Fitzgeraldot, vagy Jud
y Garlandot és én már majdnem hogy táncolva szívtam magamba a kirakatok és a fények nyújtotta látványt.
A kirakatok komolyan külön turistalátványosságokká változnak advent idején. Vannak aranyosak, minden centijükben karácsonyt idézőek és vannak bizony elvetemültek. Utóbbi inkább a nagy ékszerboltokra jellemző, ahogy a karátokat a hatalmas kirakati ablakban itt-ott elrejtik a sok csillogó egyéb mindenféle között, bizonyos témákat megjelenítő színcsoportokra komponálva.
Az utolsó pár városlátogatásom amolyan tervezetlen volt. Hogy miért történt ez így fogalmam sincs, de az általában egyetlen előre kiszemelt úti céltól menten az orrom, a megérzéseim, vagy épp a látvány csábítása után tovább.
Elmentem megnézni a Columbia Universityt, majd egy közelben lévő templomtornyot meglátván felkerekedtem hogy meglessem azt is. Ez volt a Riverside Church, amibe betoppanva az altemplomban találtam magam, ahol irodák voltak és ötletem nem volt, hogy juthatnék mégis oda, ahova célom vezetett. Egy siető párra lettem figyelmes, majd szavak nélkül rájuk bíztam magam és követtem őket. Nagy hévvel érkeztem mögöttük, de nem a templomba, hanem egy kis kápolnába, ahol egy nő beszélt. Remek - gondoltam - ezt is majdnem sikerült úgy, ahogy reméltem, majd hogy ne keltsek nagy feltűnést leültem, mintha valóban ide akartam volna jönni. Pár másodperc múlva a hölgy fuvolát kap elő és zenei frázisokról kezd beszélni majd bemutatni azokat, én meg csak ülök és röhögök magamban, hogy a véletlenek sorozata által hogy lett a templomlátogatásból fuvolakurzus hallgatás. Persze, mire onnan kijöttem a templomot bezárták a látogatók elől, így hogy ezt pótoljam, még vissza kell mennem.
Azonban hogy ez nem sikerült aznap, arra gondoltam, hogy elmegyek helyette a Szent Patrik Katedrálisba. Ott áll a belváros, a hihetetlen véráramlatú körforgás közepén az a gyönyörű, neogótikus templom, ami bár hemzseg a turistáktól, mégis békére lehet benne találni. Ez az Egyesült Államok legnagyobb katolikus székesegyháza. 1878-ban fejezték be, leszámítva a tornyokat, amiket 10 évvel később állították a helyükre. (A templomról majd írok később és részletesebben..) Nem akartam fényképezni. Inkább hagytam, hogy az a béke, ami mindegyik templomban ott van, rám találjon.
A templomból kijövet nagyon is intenzív karácsonyi fényekre lettem figyelmes, amik nem máshova, mint a Rockefeller Centernél lévő híres karácsonyfához, az angyal lámpasorhoz és a korcsolyapályához vezetettek.
New York karácsonyi díszekbe öltözése ezzel a helyszínnel veszi kezdetét, itt gyúlnak ki minden éveben először az ünnepi fények. A tradíció visszanyúlik egészen az 1931. évhez, amikor is ezen év Szentestéjén a Rockefeller Center épületegyüttesén dolgozó munkások fenyőfát állítottak az akkor még csak alapjaiban álló épülethez. Eleinte a fenyőt díszítő papírgömbök, tobozok, konzervdobozok helyett ma már a rengeteg színben pompázó lámpafüzér, s a fa tetejét egy Swarovsky kristálycsillag ékesíti. Az idei fenyő 22.5 méter magas és ha minden igaz 79 éves. Ez az egész látvány az embertömegből fakadó kellemetlenségeket elfeledtetve a karácsonyi zenével és az út túloldalán lévő fényjátékkal valami hihetetlen, óriási, és igen, ismételten csak a "te jó ég, egy film kellős közepén ácsorgok!!" érzéssel tölt el. :)
Bár még bejártam pár helyet a híres Manhattanben, de azok maradjanak a következő évre. Január 12-ig itthon, utána pedig intenzív turistáskodás Zsuzsikával és Janival karöltve, míg el nem kezdődik a 2. félév az oskolában.
Mindenkinek áldott, boldog új esztendőt!!! :)
