Hát ha tavaly azt gondoltam, hogy mennyire elvagyok havazva, elképzelni sem tudtam volna, hogy azt az állapotot még mindig lehet fokozni.. most már képzelni sem nagyon kell, hanem "csak" csinálni és megpróbálni kihozni belőle a legjobbat.
Ismét két kamaracsoportom van - hivatalosan; gyakorlatilag még van plusz egy trió. A hangulat általában nagyon jó, de sajnos szembe kellett nézzek azzal a ténnyel, hogy bármennyire is lehetünk egyenként jó hangszeresek, a többség nem akar túllépni az iskola által szabott elvárásokon.. jó esetben annyit próbálunk, amennyivel még elfogadhatóan szól a produkciónk. De senki nem fektet bele többet, nem ismerik a partitúrát, nem másznak bele és emiatt szólhatunk tisztán meg ha kicsit jobban odafigyelünk akkor együtt, de hiányzik az egésznek az esszenciája: a lelke.. Nincs benne odaadás, igazi azonosulás, elhivatottság. Mindenki mással van elfoglalva. Volt pár próbálkozásom megmozgatni a többieket ebbe az irányba, de sikertelenül.. Ekkor éreztem, hogy ennyi, én többet magamból nem tudok beleadni, mások helyett pedig még annyit sem - kinőttem a suliba járást. Legalább is ezen a szinten. Nemkülönben ebbe bele lehet ám fáradni - és most nem a fizikai kimerültségre gondolok elsősorban. A Hálaadási hosszú hétvége kvázi megmentett, mert elutaztam, hogy még csak közel s legyek, a rokonokhoz Albanyba. És azóta ezeket a dolgokat kicsit letettem. Nincs más dolgom, mint elfogadni a tényállást, a lehetőségek korlátozottságát és megpróbálni magamból kihozni a legtöbbet és zsebre tenni mindazt, ami értékként megtanulható és elsajátítható - mert én nem a félévi vizsgákra készülök..
Nickkel jól megvagyunk, lelkesen adja át az ötleteit, nézeteit, gondolatait továbbra is. Egy kamarafellépés után kifejezetten ezért lépett oda hozzám, hogy nagyon örül, egyre több mindent lát és hall vissza, igazán nagyon boldog emiatt... én meg naná.. Úgy érzem jó döntés volt ez a plusz egy év itt, emiatt mindenképpen.
Szóval van három kamara, két zenekar, mostanában kisebb munkák - de ezekre is készülni kell - énekeseket kísérni a diplomájukon, kantáta apró apparátusra és hasonlók... A jövőhét tele koncerttel, szám szerint néggyel, öt felállásban. Elég merész húzás volt mindent bevállalni.. de az ég vigyáz rám és mindig jön valami, amivel kicsit megtámogat, hogy ne daráljon be a rendszer. Tegnap érkeztem Baltimore-ba, itt leszek egy hétig egy könnyebb hakni miatt (mivel most Shanghaiék nincsenek az országban így hivatalosan csak a zenekari próbákról hiányzom, de Ken, a karmesterünk megértően elengedett). Egy hét, amíg gyakorolhatok meg talán kicsit többet alhatok az eddigiekhez képest, egyszóval itt a lehetőség egy kicsit felszívnom magam és készülni az utolsó három hét színes skálán mozgó megmérettetéseire.
Oh, arról még nem is írtam, hogy hova kötöztem. A tanítás kezdete előtt szeptemberben pár napot idegölő sikertelenséggel lógtam a telefonon, hátha valaki azt válaszolja végre, hogy igen még mindig szabad a hely... de sehol semmi. Majd egy bolíviai hegedűs lány hívott fel, hogy talált egy apartmant, ami közel van a sulihoz (buszmegállóig 1 perc séta se, majd busszal 12 perc alatt ott vagyok a mindennapok színterén), közel boltokhoz és egy gimnáziumhoz, ami miatt egy rendőrautó legalább egyszer húszpercenként körbejárja a környéket éjjel-nappal. Nagy konyha, két háló, fürdő, lehet gyakorolni és ami a hab a tortán: olcsóbb, mint a tavalyi hely :) Azonnal költöztem!! Mindenki egyenlő, ha valami nem tetszik meglehet mondani, nincsenek állatok bezárva és nincs néééni, aki szép csendesen kinyír lelkileg. Szóval béke van, persze nincs csillogó tisztaság, de Jóbarátok hangulat annál inkább, főleg mióta a tulaj adott egy kanapét a konyhánkba és amióta fölénk költözött Xinghao (ejtsd: Singhao) a kínai hegedűs, aki a saját portáján főzési lehetőség hiánya miatt sok időt tölt nálunk és gyakorol vagy kotyvaszt néha egészen ínycsiklandozó igazi kínai kaját (az anyukája szakács... ) vagy bonyolítja kis szíve rejtett vonzalmát egy koreai hegedűs lány iránt.. így a jóbarátok életünk néha ázsiai szappanná változik, de jó ez így :)
Három és fél hét .. ;)
2012. november 28., szerda
2012. november 3., szombat
Valami amerika tesó módra - első napok
10 nap, ennyink volt. Őrületes tempó illetve rengeteg látni és befogadni való volt ebben a pár napban.
Anna és John vendégszeretete rengeteg segítséget nyújtott. A 10 napból azt hiszem egyetlenegyet sem töltöttünk semmittevéssel.
Az első nap a hosszú utazás után bár csak dél körül kezdődött, de banki teendőim és a NYCity pass megvétele után Anna elvitt minket Hobokenbe, ami a Hudson River nyugati partján fekszik, a város egy magasabb pontjára, ahonnan Ági és Tomi először láthatták a New Yorkot élőben, valós méreteiben szemben a folyó túlpartján. Akkor tudtuk meg, hogy Hoboken kicsit olyan, mint Brooklyn. Ha nem is igazi kerülete New Yorknak, rengeteg a nagyvárosban dolgozó ember, aki mikor családossá válik ideköltözik ki, mert mégiscsak nyugodtabb és a közlekedés egyszerű, vasúton pár perc alatt bent vannak manhattan szívében. Nem mellesleg Hoboken híres az ott született Frank Sinatraról és az első amerikai baseball meccs helyszínéről - persze az utóbbi a mai napig is véresen komolyan vitatott kérdés.. :)
Vasárnap, a második nap bementünk New York-ba és körbenéztünk pár helyen, elmentünk a Times Squarre, A Rockefeller Centerhez, a St. Patrick Katedrálisba, majd délnek vettük az irányt és tettünk egy kört a village-ben. Manhattan lakóinak sokszínű énjeik leginkább itt, a régi bohém negyedben láthatóak egymás mellett, mint egy impresszionista festményen az ezer és ezer színárnyalat, így olvad eggyé és teszi sajátságossá greenwich village képét és benyomását. Itt fordultunk sokszor egy.egy fazon után, akár férfi, akár nő, de volt olyan, aki esetében ezt eldönteni sem bírtuk, és vontuk le a konklúziót: itt aztán bármit bármikor magadra ölthetsz ruha gyanánt, senki nem néz hülyének. Elfogadnak.
Felkerestük a bizonyos kereszteződést a Grove és Bedford street találkozásánál, ahol áll a ház, amit a jóbarátokból ismerhetünk, mint a lányok lakását. A Washongton Square Park felé belefutottunk egy fekete zenészbanda előadásába, akik swingeltek, jazzeltek meg bluest énekeltek 4-en egy szál bőgővel. Kis ízelítő abból, ami később a parkban fogadott minket. Ott minden 10 méteren valami más szólt vagy más kápráztatta a szemeket. Valaki stand up comedy-vel kalapozott, voltak, akik jazzt muzsikáltak, láttunk hippiket gitározni egy az egyben olyan szerelésben, mintha hirtelen a Hair idejében lennénk, firzbivel és kis babzsáklabdával zsonglőrködőket. Óriási hangulat van ott :).
Késő délután még délebbre mentünk, a kereskedelmi központba. Megnéztük az emlékművet, amit az ikertornyok helyén emeltek - bár ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Az elbarikádozott területet hosszasan végigjáratják kívül, ahol többször is megvizsgálják a beléptető kártyát, amit a Memorial "boltban" lehet kérni. (Most már csak lehetett, szeptember óta csak online lehet igényelni és úgy bejutni..-ezt sem értem.) A hosszas körbejáratás közben pedig átvilágítanak mindent és mindenkit. Az emlékmű egyébként szép és megdöbbentő. Nagyon megdöbbentő .. akár csak bele gondolni is.. Ha jól tudom a két vízesés konkrétan a két épület eredeti helyén áll, rajta körben a nevek, este pedig gyönyörűen van kivilágítva.
Lehetnek itt Memorial boltok meg majd múzeum és hasonlók, nekem ami a legközelebb hozza azokat a napokat 2001-ből, a St. Paul's Chapel. Ez a kis kápolna alig 100 méterre áll a tragédia helyszínétől és semmi baja nem lett, sőt ez a hely volt az egyik mentő hadiszállás azokban a napokban, hetekben. A tűzoltók és önkéntesek idejöttek pihenni, enni, aludni, imádkozni. Vannak képek és egy-egy leírás, de van itt tűzoltóruha, a cetlik, rengeteg, amiken emberek eltűnt családtagjaikat keresik, gyerek rajzok és üzenetek a Világ minden tájáról, rózsafüzérek és egy kisebb ágy, ami csak egy az akkori sokból a megfáradt mentők, segédkezők számára .. Szóval ez, inkább ez az, ami áthatja az embert annyira, hogy nem tud hangosan és türelmetlenül szólni a másikra egy darabig..
Anna és John vendégszeretete rengeteg segítséget nyújtott. A 10 napból azt hiszem egyetlenegyet sem töltöttünk semmittevéssel.
Az első nap a hosszú utazás után bár csak dél körül kezdődött, de banki teendőim és a NYCity pass megvétele után Anna elvitt minket Hobokenbe, ami a Hudson River nyugati partján fekszik, a város egy magasabb pontjára, ahonnan Ági és Tomi először láthatták a New Yorkot élőben, valós méreteiben szemben a folyó túlpartján. Akkor tudtuk meg, hogy Hoboken kicsit olyan, mint Brooklyn. Ha nem is igazi kerülete New Yorknak, rengeteg a nagyvárosban dolgozó ember, aki mikor családossá válik ideköltözik ki, mert mégiscsak nyugodtabb és a közlekedés egyszerű, vasúton pár perc alatt bent vannak manhattan szívében. Nem mellesleg Hoboken híres az ott született Frank Sinatraról és az első amerikai baseball meccs helyszínéről - persze az utóbbi a mai napig is véresen komolyan vitatott kérdés.. :)
Vasárnap, a második nap bementünk New York-ba és körbenéztünk pár helyen, elmentünk a Times Squarre, A Rockefeller Centerhez, a St. Patrick Katedrálisba, majd délnek vettük az irányt és tettünk egy kört a village-ben. Manhattan lakóinak sokszínű énjeik leginkább itt, a régi bohém negyedben láthatóak egymás mellett, mint egy impresszionista festményen az ezer és ezer színárnyalat, így olvad eggyé és teszi sajátságossá greenwich village képét és benyomását. Itt fordultunk sokszor egy.egy fazon után, akár férfi, akár nő, de volt olyan, aki esetében ezt eldönteni sem bírtuk, és vontuk le a konklúziót: itt aztán bármit bármikor magadra ölthetsz ruha gyanánt, senki nem néz hülyének. Elfogadnak.
Felkerestük a bizonyos kereszteződést a Grove és Bedford street találkozásánál, ahol áll a ház, amit a jóbarátokból ismerhetünk, mint a lányok lakását. A Washongton Square Park felé belefutottunk egy fekete zenészbanda előadásába, akik swingeltek, jazzeltek meg bluest énekeltek 4-en egy szál bőgővel. Kis ízelítő abból, ami később a parkban fogadott minket. Ott minden 10 méteren valami más szólt vagy más kápráztatta a szemeket. Valaki stand up comedy-vel kalapozott, voltak, akik jazzt muzsikáltak, láttunk hippiket gitározni egy az egyben olyan szerelésben, mintha hirtelen a Hair idejében lennénk, firzbivel és kis babzsáklabdával zsonglőrködőket. Óriási hangulat van ott :).
Késő délután még délebbre mentünk, a kereskedelmi központba. Megnéztük az emlékművet, amit az ikertornyok helyén emeltek - bár ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Az elbarikádozott területet hosszasan végigjáratják kívül, ahol többször is megvizsgálják a beléptető kártyát, amit a Memorial "boltban" lehet kérni. (Most már csak lehetett, szeptember óta csak online lehet igényelni és úgy bejutni..-ezt sem értem.) A hosszas körbejáratás közben pedig átvilágítanak mindent és mindenkit. Az emlékmű egyébként szép és megdöbbentő. Nagyon megdöbbentő .. akár csak bele gondolni is.. Ha jól tudom a két vízesés konkrétan a két épület eredeti helyén áll, rajta körben a nevek, este pedig gyönyörűen van kivilágítva.
Lehetnek itt Memorial boltok meg majd múzeum és hasonlók, nekem ami a legközelebb hozza azokat a napokat 2001-ből, a St. Paul's Chapel. Ez a kis kápolna alig 100 méterre áll a tragédia helyszínétől és semmi baja nem lett, sőt ez a hely volt az egyik mentő hadiszállás azokban a napokban, hetekben. A tűzoltók és önkéntesek idejöttek pihenni, enni, aludni, imádkozni. Vannak képek és egy-egy leírás, de van itt tűzoltóruha, a cetlik, rengeteg, amiken emberek eltűnt családtagjaikat keresik, gyerek rajzok és üzenetek a Világ minden tájáról, rózsafüzérek és egy kisebb ágy, ami csak egy az akkori sokból a megfáradt mentők, segédkezők számára .. Szóval ez, inkább ez az, ami áthatja az embert annyira, hogy nem tud hangosan és türelmetlenül szólni a másikra egy darabig..
minden rendben
Szerdán, mikor visszaérkeztünk az egyre jobban kihűlő lakásba és az egyre nehezebben viselhető gyertyavilágos félhomályba, a felettünk lakó szomszéd Chris azzal a hírrel fogadott minket, hogy a szolgáltató azt találta mondani pár órával korábban, hogy hétfőig, tehát egészen november 5-ig nem lesz áramunk..
Kisebb kétségbeesés, mert már csak a gondolata a hideg lakásnak és a világítás nélküliség tél felé haladva mégsem olyan vidám és könnyen viselhető dolog. Nekiláttunk főzni aznap estére, addig is melegítjük a konyhát, mikor mint derült égből a villámcsapás, a villanyok felgyulladtak, a hűtő ismét elkezdett teljes erejével üzemelni és búúúúgni- örömtánc!!!! Azóta minden maradt, nem csak futó lélekmelegítő volt!! És hallva a körülöttünk lévő ismerősöktől az ottani állapotokat, nagy szerencsénk van, mert sok helyen még mindig nincs semmi, se áram, se fűtés..
Az egyetem hétfőn indul újra, a hétvégi koncertek a töröltek között. Ez a kényszerpihenő ilyen körülményekkel ,mint ami szerda este óta van őszintén igazán jólesik. Végre van idő aludni, hatalmasakat sétálni, gyakorolni, olvasni, blogolni :) mindezt olyan társasággal fűszerezve, amit Bogi itt maradása jelent :)
Ölelés mindenkinek!!
Kisebb kétségbeesés, mert már csak a gondolata a hideg lakásnak és a világítás nélküliség tél felé haladva mégsem olyan vidám és könnyen viselhető dolog. Nekiláttunk főzni aznap estére, addig is melegítjük a konyhát, mikor mint derült égből a villámcsapás, a villanyok felgyulladtak, a hűtő ismét elkezdett teljes erejével üzemelni és búúúúgni- örömtánc!!!! Azóta minden maradt, nem csak futó lélekmelegítő volt!! És hallva a körülöttünk lévő ismerősöktől az ottani állapotokat, nagy szerencsénk van, mert sok helyen még mindig nincs semmi, se áram, se fűtés..
Az egyetem hétfőn indul újra, a hétvégi koncertek a töröltek között. Ez a kényszerpihenő ilyen körülményekkel ,mint ami szerda este óta van őszintén igazán jólesik. Végre van idő aludni, hatalmasakat sétálni, gyakorolni, olvasni, blogolni :) mindezt olyan társasággal fűszerezve, amit Bogi itt maradása jelent :)
Ölelés mindenkinek!!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)