Azóta..

A csodálatos "konferencia" napján ismertem meg a zenész társaság magját, akik ismerték elődeimet, a korábbi magyar tanulókat. Büszkén és kacéran hajtogatják azokat a szavakat, amiket eddig megtanultak a nyelvünkön. Kedvencük mi
más lenne, ha nem a puszi.. Hihetetlen kedvesek, sms-t küldenek, hogy este mozgolódás van és ez vagy az szívesen felvesz kocsival.. A törzshelyre, ami "közel" van az egyetemhez, kb. 5 perc kocsival, gyalog ezt megtenni nem épp egy használható opció, mert azért ez távolság, nincs végig járda, buszmegálló közel s távol sem látszott, így marad az itteni stíl, kocsiba pattanunk, mindenki visz valakit akinek nincs autója és megyünk. Ugyanez hazafelé. (Kétszer buszoztam eddig haza..)
Borravaló a helytől függően 10-20% között.. A sör pici és valóban gyenge.. Ők pedig aranyosak, befogadóak, és nagyon segítő készek.
Itt nem szokás puszit adni. A koncert végén viszont állva tapsolás van és a gratuláló kézfogás mellé ölelés is jár. A 'how are You' , 'how You doing' és a 'what's up' pedig gyakran csak afféle köszönést helyettesítők. Néha hülyének néznek, ha válaszolsz, néha meg épp azért, mert nem - nem tudni mindig, hogy az ember valóban érdeklődik, vagy ez az 'észrevettem, hogy itt vagy' szemkontaktust kiegészítő hangeffekt.

Talán nem is én lennék : még a második héten afférom akadt az itthoni bejárati ajtóval. Susan nem volt itt, de még csak a közelben sem, felment massachusetts államba 6 napra (kb. 4-5 óra kocsival). Szóval, hogy egészen pontos legyek, az ajtókon ilyen "gombkilincs" van, amit forgatni kell, ha működteted. Nos hát én eltörhettem benne valamit, olyan állapotában, hogy meg nem mozdult többet ez a kilincs, a zár nyelve pedig kint volt és még kézzel sem tudtam visszatolni az ajtóba, így szó szerint még csak becsukni sem tudtam az ajtót, nemhogy bezárni. A kutyasétáltató fiú halottnak tekintette, mire én elkezdtem telefonálni. Susant legalább 30-szor felhívtam, de válasz nem volt. Mindenki, aki hivatott lett volna közbenjárni, mint közelebbi rokona vagy ismerőse a ház tulajának egyszerűen elérhetetlen volt. Felhívtam Kimet, aki átjött Raffával, a mexikói hegedűsünkkel, meg pár sörrel és egy doboznyi szerszámmal. Neki estek a zárnak, de 20 perc tanakodás és próbálkozás után sem sikerült rájönni, hogy mi történhetett vele és mi lehetne esetleg a megoldás. Így az ajtó maradt becsukhatatlan, de ők legalább itt maradtak kb 1-ig, én később még égettem a villanyt. Az ajtóra ,szó szerint, egy dobozba pakolt könyv kupacot toltam, hogy legalább a látszat olyan legyen, mintha.. Másnap felmentősereg érkezett, egy magyar csellista leányzó, Ági,- MSU-s elődöm, aki most doktorál egy NY állambeli egyetemen, de a közelben lakik hétvégente a mecénás néniénél, az '56-ban emigrált Júliánál,- illetve ennek a bizonyos Júliának a házkörül mindent rendberakó embere személyében. A bácsi végleg halottnak nyilvánította a kilincset, így a megoldás a zárcserére korlátozódott. Jól néztem ki, 10 nap sem telt el itt tartózkodásom óta és én, amint a nénim kitette a lábát, lecseréltem a zárat :):).

Szombaton zongorás trió-koncertet hallgattunk a suliban. Nicket az első, 4évvel ezelőtti, alkalom óta először hallottam újra csellózni. Gyönyörű és nagy hangja van, közben pedig játszik a színekkel- nagyon tetszik. Pluszban még annyi, hogy olyan, mint egy energiabomba. Ma volt a harmadik órám vele. Bemegyek, ő csak a monitort nézve villámkezű Joeként kreál valami levelet, baseball sapka-rövidgatya-póló-sportciőben, rágózva -csak nem ámérikában vagyok??- és már pördül is felém a forgós irodaszéken és 1 mondat/másodperc sebességgel kezd beszélni. Na, kb ilyen lendülettel és lazasággal csellózik.. eszméletlen figura, és rengeteg jó ötletet, trükköt mutat, segít a legegyszerűbb, legkönnyedebb mégis a legjobbat profitáló utat megtalálni. Inspiráló nagyon.