Először vissza a Methez. Verdi Nabuccot néztünk, az összes odasereglett diák közül ketten voltunk vonósok Russellel. Állandóan szóval tart, beszél, vagy kérdez, aranyos forma, nem hagyja, hogy egy percig is kívülállónak érezd magad.
A jegyeket az ének tanártól kaptuk meg, aki komolyan egy az egyben Marton Éva, csak kicsit kisebb kivitelben és jelen esetben inkább jó indulattal megáldva. Az ötödik emeleten kaptunk helyet, ami annyira lejt, hogy a zenekari árokba is simán beláttam. Felirat minden ülés előtt, és választhatsz angol vagy német nyelvet. Mindenhol, az előtérben és bent a teremben is mindent vörös bársony borít, a lépcsőktől kezdve a falakig. A bejárat előtt egyre gyűlő tömeg még az előadás előtt, hátha találnak valakit fölösleges plusz jeggyel. A nézőtér szinte tele, diákokat leszámítva mindenki tip-top kiöltözve. Szünetben kint álltam az emeletünk előterében, ahol ezzel a látvánnyal ütköztem szembe:
A 'megadom-a-módját' ruhába bújt nép lazán leült a vörös szőnyegre, elővette az otthonról hozott becsomagolt kis szendvicset és piknikezni kezdett. Óriási volt.. megrökönyödtem? -azt is, de igazából hatalmasat nevettem, mert nem játszották meg a sznob közönség szerepét, és ez amolyan oldást jelentett pár percre a formalitások világában.
Itt látszanak a kristálycsillárok is - nekem annyira tetszenek :)
A szakadó eső ellenére is azt mondtam a fenébe is ha már bejöttem New Yorkba én haza nem megyek azonnal, amikor direkt üresre hagytam e napot. Készültem, volt ernyőm, melegebb öltözékem, és csak azért is megkerestem a Strawberry Fieldst, ha már a múltkor száműzött lettem a Central Parkból.
Arról már írtam, hogy Yoko Ono rakatta rendbe John Lennon emlékére a parknak ezt a részát, de arról még nem, hogy a világ rengeteg országa ajándékkal reagált erre. Például ez a mozaik az 'imagine' felírattal Nápolyból van. A kis park maga pedig úgynevezett béke-kert, ahol több, mint 150 fajta növény van, minden országból csak egy.A bandukolás inkább volt céltalan, mint tervezett, mentem az orrom után. Így akadtam bele a Bow Bridge-be is (amiről majdnem ugyanolyan képet sikerült készíteni, mint amilyen drága Erzsitől kapott útikönyvben van), és délről számított első tóba, ami mellett ott a Ramble, egy kisebb erdő, ahova betérve tényleg még New York legmagasabb épületei is eltűnnek szem elől. Talán még felejthetném is, hogy ott vagyok a világváros közepében - de ennek a hatalmas városnak a zaja azt hiszem megszüntethetetlen, még ha a látvány adott is lenne hozzá.
Az eső nem riasztja el sem a new yorkiakat, sem a turistákat. Láttam csuronvizes vagy fél pucér kocogókat, sétálni hozott esőkabátba bujtatott kutyákat, biciklihintóban ülő városlátogatókat, sőt még egy meleg pár egybekelésének is a
tanúja lehettem. Majd az esernyő állandó tartásából mikor már sok lett és a járásom intenzitása is csökkent, mert már sántítottam, annyira feltörte a lábamat a cipőm, úgy döntöttem befejezem aznapra. Hátha legközelebb nem lesz egész napos eső az eddigi két alkalomhoz hasonlóan.. bosszantó, mert nem is esik annyit itt az eső..többnyire csak akkor, mikor ott töltenék egy napot-bájos.
Hazafelé az egyik buszmegálló már Jeresyben a Robin Hood :) Roadnál volt, és Halloween-hez közeledve már látni lehetett hullákkal "díszített" háztetőket, kísértet járta temetővé változott előkerteket, pókhálóba ragadt házakat persze óriás pókkal meg fej nélküli felsőtesttel kiegészítve a kompozíciót. Utóbbit sok szeretettel ajánlom Katikém és Kingám legfőbb figyelmébe!!! :)
hehehehahahahöhöhö óriáspók, mi???? :D
VálaszTörlés